HOLT UTCÁK HELYE

B. I. 1956

2012-01-27T11:38:00.001+02:00

Bibó István
Az 1956 utáni helyzetről
VII. fejezet

Ez a katasztrofális szembenállás nem takar területi vitákat, hanem lényegében ideológiai jellegű: ahol területi szembenállás formáját veszi fel, ott lényegileg olyan gyengébb országok területén jelenik meg, ahol az egyik ország az egyik, a másik a másik ideológiáját és kormányzati rendszerét tette magáévá, s így az ideológiai harc meghatározott területen folyó csatározássá is válik. A lényeg azonban az, hogy két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, egyaránt abban a messianisztikus tudatban él, hogy a világ boldog jövője két ideológia és kormányzati rendszer, a szabadversenyes kapitalizmus és az államközpontú kommunizmus ilyen vagy olyan harcában fog eldőlni, s nekik ezt a harcot nem annyira sajátos rendszerük belső tökéletesítésével, hanem – a bekerítés ellen védekezve – nagyhatalmi szembenállás formájában kell lefolytatniok. E kettő közötti választásra szólítják fel – mindketten – világszerte a „tisztességes” embereket, különösen azokat, akik valamely okból a „harmadikutasság” gyanújában vannak. Ezt a választási kényszert fogadta el Erdei Ferenc barátom, választotta – az úri világ elleni mélységes ellenérzés jegyében – a második alternatívát, s vállalta – nem könnyű szívvel – ennek sokszor nemszeretem következményeit. Ezt a választási kényszert vagyok kénytelen visszautasítani, felismerve annak mélységes hamisságát, bármely kényelmetlenségekkel járt és jár is ez. (Sajnos, lassan eltelik az életem hamis alternatívákkal való küszködésben, hiszen Magyarországon 1945-ig állandóan a „Hitler vagy Sztálin” első látásra is hamis alternatívájával terelték be a magyar értelmiség jelentős részét a fasiszta térfoglalásnak hallgatólagos tudomásulvételébe.)

Miközben azonban kétségbe vonom, hogy a két rendszer szembeállításának és a kettő közötti választási kényszernek a hangoztatása megalapozott volna, le kell szögeznem, hogy melyek azok a hasonló eredményre jutó érvelések, melyekkel nem azonosítom magamat.

   Először is nem hiszek abban, hogy a szemben álló rendszerek közötti közeledésben döntő szerepe lehet annak a világpolitikai enyhülésnek, mely a világpolitika jelenlegi adottságai, az atomfegyverkezés közveszélyes állása és az ideológiai harc fenntartása, sőt kiélezése mellett, el-elakadozva folyik. Ez az enyhülés igencsak törékeny dolog marad mindaddig, amíg mind a két oldal az indokolatlan önelégültség állapotában él, és ideológiájának is, politikájának is döntő eleme a másik rendszerről festett ördögi kép.
   Nem hiszek másodszor abban sem, hogy biztató jelként lehet kezelni a két rendszer lassú hasonulásának egyes tüneteit, a nagyüzemi fejlődést, a tervgazdálkodást, a gazdasági csúcsszervezetek kialakulását, a technokraták előtérbe kerülését, a tömegtársadalmi jelenségeket, a rohamos urbanizációt, melyeket az „ipari társadalom” vagy modernebbül a „posztindusztriális társadalom” címszavai alatt szoktak összefoglalni – a gazdasági szempontok szokásos túlértékelése jegyében. A hasonló szervezeti formák és a hasonló társadalmi jelenségek önmagukban akkor sem akadályoznák végzetes konfliktusok kitörését, ha az ideológiai harc és a kölcsönös ördögi kép nem állna fenn – mint ahogyan annak idején nem akadályozták a nagyjából homogén fejlődésű európai monarchiák egymás közötti háborúit sem.
   Nem bízom végül abban sem, hogy a szociáldemokrácia, hívei többségének minden hite és tisztessége ellenére is, jelen formájában képes volna érvényesen képviselni a liberális demokratizmus és a szocializmus valamiféle termékeny szintézisét. Bár ma a két nagy ideológiában való kétoldali kölcsönös kiábrándulás folytán a szociáldemokrácia a világ számos pontján újból előtérbe került, kénytelen vagyok egyetérteni, ha nem is osztozom ádázságában, azzal a kommunista kritikával, mely szerint a szociáldemokrácia, a szakszervezetekkel együtt, lényegében a kapitalizmus intézményévé vált. Nem azért, mintha árulók és bérencek volnának, ahogyan a vád többnyire szól, sőt becsületesen védik a munkásságnak az adott feltételek között védhető érdekeit, és becsületesen, a polgári pártoknál becsületesebben őrzik a felvilágosodott humanizmus örökségét. Hanem azért, mert teljességgel a legtávolabbi jövőbe napolták el, s még ott sem tartják eléggé számon a szocializmus legigazabban érvényes tartalmát, az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon felszámolását. Ehelyett elfogadták azt, hogy a nagyvagyon túlnyomó része a „munkaadó” hamis funkcióját kapja, és a munkásokat képviselő szakszervezetekkel való szabályozott viaskodáson keresztül a gazdasági élet egyensúlyának döntő tényezőjévé legyen: ezzel egy olyan, ostobán polarizált viaskodás került a gazdasági élet középpontjába, melyek közül az egyik fél a munkások jólétében, a másik fél az eredményes termelésben nem igazán érdekelt, s kettejük között elsikkad az igazi probléma, a gazdasági élet egészsége ügyében való érdekeltség.

Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.) Széchenyi-díjas (posztumusz, 1990), jogi doktor (Szeged, nemzetközi jog, 1933, jogbölcselet, 1934, habilitált, 1940), egyetemi tanár (politikatudomány, Szeged, 1946-1950), a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1946-1949), a Kelet-európai Intézet elnökhelyettese (1947-1949), könyvtáros (ELTE Egyetemi Könyvtár, 1951-1957, KSH, 1963-1971), politikai fogoly (1957-1963). Nemzetközileg kimagasló, hazai viszonylatban pedig a 20. században a legnagyobb demokrata politikai gondolkodó, 1956-ban a Harmadik Nagy Imre-kormány - a szovjet megszállás után helyén kitartó, s a megszállás ellen tiltakozó - államminisztere.

Bibó István szavai nem csupán a maga korában voltak érvényesek, hanem a mai napig azok, ám sajnálatos módon politikai okokból olyan mellőzésben részesül, amely nem megérdemelt. Szerencsére a Magyar Elektronikus Könyvtárban elérhető mindenik munkája teljesen ingyen és letölthető formában, itt. Forgatásra nagyon ajánlott.

Szavazás

2012-01-15T17:50:00.000+02:00

Colin Ward
A szavazás ügye ellen
(1987)

Fordította: Ivácson András Áron

   Egyetlen politikus sem szereti azokat a civileket, akik nem vesznek részt a szavazásban. Az elmúlt hét folyamán Tony Banks képviselő egy törvénytervezetet mutatott be egy közel teljesen üres alsóháznak, amely kötelezővé tenné mindannyiunk számára a szavazást. A társai távolmaradás mellett tették le szavazataikat, de ő büntetés terhével akar súlytani mindannyiunkat, akik nem szavazunk, hacsak, mint az iskolában, fel nem tudunk hozni egy „legitim érvet” cselekedetünk megokolásaként.
   És mégis: azok, akik nem szavaznak, a legnépesebb politikai tábor. Tony Banks szerint a civil lakósság 24 százalékát teszik ki és azt állítja, hogy „az a tíz millió, akik 1983-ban nem szavaztak, sok mindenért felelniük kell azoknak, akik igen.” Azt feltételezi, hogy mindazok, akik nem szavaztak, a neki tetsző jelöltre szavaztak volna, ha nem tagadták volna meg ezen állami jogukkal való rendelkezést.
   De a távolmaradók csoportja pontosan annyira differenciált, mint bármelyik politikai párt követőinek tömege: megtalálható köztük a beteg, az indifferens, a vállvonogató, az is, akinek jobb vagy fontosabb dolga is akad egy keddi napon, és az olyan nevettető és tiltott karakterek is, mint az „elvtársak”, az elmebajosok és az anglikán egyházi emberek. Köztük található még a számtalan szándékosan nem szavazók csoportja is. Ahhoz, hogy beléphessünk ebbe a titkos pártba, amint azt Dél-Afrikában láttuk, előbb az szükséges, hogy szavazhassunk, jogilag megengedett legyen.
   A saját történelmünk mutat nagyon közeli példákat arra, hogy a kormányok miként machinálnak annak érdekében, hogy a civil lakósság mindig hátrányba kerüljön velük szemben. Amiután megdöntötte az Ír Parlamentet, a kormányunk biztosította, hogy az írek többsége beszavazhasson parlamenti képviselőket a Westminster-be, és a Roman Catholic Relief Act törvénybe iktatásán keresztül biztosította, hogy ez a többség mégse szavazhasson, aképpen, hogy megemelte a birtoktulajdonlást, mint szavazati követelményt évi negyven silingről évi tíz fontra. Amikor az egész elgondolást kiteljesítették, vajon a legjobb stratégia volt a Home Booth részéről, hogy bojkottálja a szavazást, vagy az, hogy nacionalista képviselőkre szavaztak, akik azt igérték, hogy nem veszik el a megérdemelt helyeiket, mert amúgysem tudtak esküt fogadni a Brit Szuverenitásra, vagy inkább be kellett volna rontaniuk a Westminster-be és szétverniük mindent?
   A mai napig hasonló dilemmák osztják meg az észak-ír nacionalista képviselőket, és minden más országban is, amelynek egy közössége nemzeti autonómiára törekszik. Az ilyen mozgalmak számára megfontolandó kérdés nem az, hogy részt vegyenek a szavazásban vagy bojkottálják, hanem az, hogy melyik a hatásosabb stratégia egy olyan kormány ellen, amellyel szemben saját kormányt akarnak felállítani.
   Guy Aldred, aki az utóbbi negyven évben többször is párttól függetlenül indult a Glasgow-i választásokon, mint kormány-ellenes szocialista, tipikusan azon emberek közé tartozott, akik arra bíztatták az embereket, hogy senkit ne ültessenek be azokba a bizonyos székekbe, mert úgy gondolta, hogy ez hasznos propaganda. Sikerült pár szándékosan nem szavazó embert meggyőznie, hogy ez így van, és minden alkalommal a lista legalján végzett, kivéve, amikor a Világkormány jelöltjeként indult és utolsó előtti lett. Mások szerint az a megfelelő stratégia, hogy menjünk el szavazni és tegyünk szlogeneket a képviselők nevei mellé, a hivatalosan elfogadott jelölések helyett, hogy legalább egy elrontott szavazás legyen, ne egy üres szavazás.
   De most már jóval több, mint egy évszázada, az anarchisták azok, akik a legkitartóbban távolmaradtak mindig a szavazófülkéktől. Mivel az anarchizmus definíció szerint egy decentralizált, felülről kormányzó államhatalom nélküli társadalmat jelent, nincs semmi értelme, anarchista szempontból, képviselők választása által egy centralizált kormány érdekeit gördíteni tovább. Ha nem akarsz kormányzatot, akkor mi értelme egy jobb kormányzat igérgetéseit hallgatnod? Ahogy Thoreau fogalmazott: „Tedd meg a teljes szavazatod, ne csak egy papírfecnit, hanem a teljes hatóképességed. Egy közzöség erőtlen, amíg konformál egy többséghez, még csak nem is kissebbség így, de ellenállhatatlan, amikor teljes erejével akasztja meg a fogaskerekeket.”
   Különböző tizenkilencedik századi anarchista gondolkodási formák egyesültek a szavazással szemben tanúsított közös ellenállásukban. A legtöbbjük egyetértett Marx-szal abban, hogy az Állam nem több, mint a hatalommal rendelkezők kivitelező egysége.
   A politikai demokrácia, szerintük, nem több, mint egy facade, ami elrejti a tőke és a föld valódi birtokosainak igazi hatalmi erejét és működését. Ha a munkások megvonnák a munkaerejüket, a kapitalista osztály impotenssé válna és az állama darabokra hullana szét. Az anarcho-szindikalisták számára minden kűzdelem a legutolsó izzadtságcseppig és a keserű végig tartott (tekintve, hogy a legtöbb államban a két világháború alatt politikai bűnözőkként üldözték őket). A kiteljesedő általános sztrájk erőtlenné tenné a vezető osztályokat, és az emberek átvennék a hatalmat a maguk ipari szervezési formáik által, továbbra is javakat termelve és igényeket elégítve ki. A szavazások nem egyszerűen csak irrelevánsak voltak a számukra, hanem hatalmi játékok, hogy elvonják a munkásosztály figyelmét a valódi kűzdelemről.
   A Kropotkin-féle anarcho-kommunisták összekötötték az ipari autonómiát a területi autonómiával. Az önfenntartás eszközei a helyi közösség kezében lettek volna, a „mindenkinek a szükségletei szerint, mindenkinek a képességei által”-elve szerint. Ez a fajta társadalmi önszervező elv, számtalan korábbi példára épült, amelyek sokkal régebbiek, mint maga a nemzetállam: a középkori város a céheivel és a testvériségeivel, az orosz mir és artel, az amerikai várostanács a 18. században. Ez az elv példázza Kropotkin közös-közsegítési elgondolását, mint az emberi társadalom fő ütőerét, és mint a svájci federalizmus, nem tételez fel semmiféle szószékről az emberek fejébe tömött izolációt. Az anarco-kommunista szemszögéből egy központi államba való szavazatok letétele nem több, mint szociális öngyilkosság, mert feláldozzák a helyi közösség autonómiáját és helyi jövedelem-szerzését egy centralizált hatalomnak, amely a történelem során megmutatta, hogy nem több, mint rombolója és nem fenntartója a közösségi döntéshozatalnak.
   Végül pedig létezik egy individualista ága is az anarchizmusnak, amely azt mondja, hogy abszurd, hogy egyedi emberek feláldozzák a cselekvési autonómiájukat bármilyen külső hatalmi testnek, legyen az centralizált vagy decentralizált. Az ellenzői ezt abszurd önzőségnek tekintik és azt hangoztatják, hogy a centralizált állam szükséges, hogy visszafogja az antiszociális természetünket. Az anarchisták minden szerveztéből a válasz William Morris intése, hogy egyetlen ember sem jó annyira vagy jobb annyival, hogy bármelyik másik ember gazdája legyen.
   Ámde az anarchista szavazási-absztinencia változtatott is valamikor a dolgok megoszokott menetén? Volt egy alkalom, amikor sikerült ezt valamiféleképp tesztelni, mert egy olyan helyen és időben történt, amikor az anarchista eszmék fűtöttek egy egész társadalmi tömegmozgalmat. A helyzet iróniája, hogy a szavazás megtagadása csak akkor mutatta meg igazán az erejét, amikor felhagytak vele.
   Spanyolországban a harmincas években két nagy kereskedelmi federáció volt. Egyik oldalon ott volt a szocialista UGT és a másik oldalon a szindikalista CNT, amelyet nagyon erősen meghatározott a FAI anarchista federáció elvi hagyománya. Mindkét federációnak hatalmas tagsága volt (amire egyezséget kötöttek a közös célok érdekében, az akkori beszámolók szerint, mindkettőnek egy millió és másfél millió között lehetett a tagsága). Azután, hogy 1930-ban Primo de Rivera diktátor lemondott és a támogatója, a király, 1931-ben szintén lemondott a trónról, az új szocialista-demokrata kormány tovább folytatta a civil lakósság és a forradalmi baloldal elnyomását. Az 1933-as választásokon a CNT az „Ezekkel a választásokkal szemben, éljen a forradalom!” szlogent használta (a szavazás ellentéte a nyílt társadalmi cselekvés, vagyis a forradalom). A jobboldal győzelmét a munkásrétegek szavazói hiányának tulajdonították és a megszokott szórványos összecsapások, tüntetések következtek.
   Jött egy újabb alkalom szavazni, 1936 Februárjában. Nagyon halkan a CNT vezetése taktikai okokból kezdte egyre inkább elhagyni azokat az eszmei irányelveket, amelyek szerint már 1911 óta szerveződtek, azt, hogy a választások nem többek csalásnál és hogy „a munkásoknak meg kellene rohamozniuk a gyárakat és földeket és a kezükbe kellene venniük a termékelőállítás minden formáját.” Ők és a tagságuk a Népi Frontra szavaztak, amely amolyan állami és munkás összavazásnak tekinthető. Az 1936-os év egyik legkiemelkedőbb krónikásának, a Spanyol Labirintus szerzőjének, Gerald Brenan kutatásának köszönhetjük, hogy elmondhatjuk, hogy az azévi Népi Front győzelme nagyrészt a CNT anarchista szavazatainak köszönhető. És biztosan elmondható, hogy egy színfalak mögötti egyezség következtében rengeteg politikai foglyot szabadon engedtek. Brenan szerint sok helyen a börtönöket már korábban megnyitották anélkül, hogy a helyi vezetés ellen mert volna állni.
   De a „szavazati ésszerűségnek” sokkal több következménye volt Spanyolországban, mint azt bárki is látta volna előre. A spanyol munkások készen álltak, hogy szembeszálljanak a politikai jobboldallal, de a baloldali politikusok erre nem voltak felkészülve. A hadsereg már alig várta, hogy átvegye a hatalmat, de a kormány nem volt elszánva, hogy ellenálljon. Vernon Richards A Spanyol Forradalom Tanulságai című könyvében felhoz egy tiltott kérdést: a CNT vezetősége számba vette-e, hogy a bal oldal választási győzelmének elősegítésével egyetemben biztosította, hogy a jobboldal egy katonai puccsot hajtson végre, amelyet a tiszteletreméltó baloldali politikai vezetők nem fognak ellenezni? Másrészt viszont, ha a CNT szavazói távol maradnak, akkor minden bizonnyal könnyebben győz a jobboldal és létrejön egy reakciós kormány, amely ugyanúgy elnyomja a civil lakósságot, mint a korábbiak és azokhoz hasonlóan, a legjobb esetben is, csupán két-három évig képes talpon maradni. Nincs semmi bizonyíték arra, hogy akár még csak a német vagy olasz fasiszta rendszerekhez hasonló alakulgatott volna Spanyolországban.
   Valójában 1937 Július 18. és 19. Spanyolországnak három Népi Frontja is volt, amelyek közül mindhárom nagyon is mehunyászkodott, hogy behódoljon az agitáló generálisoknak. Ezekkel a generálisokkal való szembenállás csak azért jöhetett létre, mert az anarchista és anarcho-szindikalista hagyományok mentén történő általános tiltakozás, a munkások és civilek, a hadi beosztottak, a gyári és vasutipari munkások általános sztrájkja szembeállt velük. Ezek egyszerű tények, szemben azzal, amit Orwell úgy nevezett, hogy a New Chronicle/New Statesman-verziója annak, ami történt. Az 1936-os spanyol forradalmat az emberek kényszerből robbantották ki, amit a Népi Front hatalomra jutása és az agitáló generálisoknak való kapitulációja váltott ki. Könyörtelenül el is fojtották a „nemzeti egység” érdekében és a jobboldal érdekében, amely akkor nemzetközi támogatást kapott a többi fasiszta nemzetállamtól. Részt vállalva a választásokban, a következő lépés az volt, hogy vegyenek részt a CNT/FAI kormány szervezésében és működésében is. Ez egyenesen vezetett el a mozgalmuk végső szétrombolásához és a civil forradalom totális ellehetetlenítéséhez, amelyet negyven évnyi fasiszta diktatúra követett.
   És mindez azért, mert úgy döntöttek, hogy felhagynak a szavazás megtagadásának gyakorlásával. Ha a történelemnek bármi leckéje is van a tudatos nem-szavazó számára, akkor az az, hogy valahányszor kicsalogatják őket a szándékosan magukra vett politikai izolációból a szavazati lottózásban való részvételre, mindig hülyét fognak csinálni belőlük és ők is magukból.
   Fel lehetne hozni, hogy nincs párhuzam 1936 Spanyolországa és 1987 Nagy Britanniája között. De vajon véletlen, hogy ugyanazok a politika-fixációs emberek, akik mindig a kormány feletti, de nem kormányintézetek befolyásáról beszélnek, legyen az a titkosrendőrség, a hadsereg vezetősége vagy a rendőrség, akik ilyen horror-mesékkel ijesztegetnek azok, akik mindig arra intenek, hogy stratégiailag szavazzunk?
   Egy hatásos Népi Front a kiindulópont, legalábbis ezt sugallják, és egy taktikai szavazatot kell tenni arra, aki a piackutatások szerint a legvalószínűbb, hogy felforgatja a Konzervatív hatalmat. Mindeközben pedig csak úgy sütkéreznek azon vádaskodásokban, hogy a kormányt elfoglalta egy árnyékhatalom, amit arra alapoznak, hogy Harold Wilson-t megvádolták azzal, hogy Moszkva ügynöke és állításaik szerint a titkosrendőrség arra készül, hogy azonnal átvegye a hatalmat, ha bárki olyan nyeri meg a választásokat, aki Wilson-tól balra helyezkedik el.
   Edzett nem-szavazók a történelem egy hosszabb távú vizsgálatát szokták meg. Tudják, hogy a múltbéli, a jelenkori és a jövőbéli államhatalmak és kormányok hasonlóságai messze nagyobb számúak, mint a különbségei. Képesek felismerni Kropotkin hetvenöt évvel ezelőtti meglátását, hogy „az államapparátus, amelyhez a hatalmi kissebbség folyamodik, hogy létrehozza és igazgassa azokat a hatalmi funkciókat, amelyekkel a tömegek felett uralkodik, nem lehet az az eszköz, amellyel ezeket a hatalmi funkciókat meg lehet szüntetni.” Új önszervezési elvek kidolgozását hangsúlyozta annak érdekében, hogy egy a civil lakóssághoz közelebbi, decentralizáltabb, hatalom-monopóliummal szembenálló szociális szervezést lehessen kidolgozni, és azt, hogy az állam alapvető szervezőelvét, a bürökráciát, meg kell szüntetni, mert „amíg ezt nem oldjuk meg, addig semmi sem oldódik meg.”
   Azok, akik megtagadják a szavazást cinikusan figyelik, amint a politikusok hazugságai és igérgetései csak gyűlnek és gyűlnek és amint a kormány jóhír-masinája csendesen beindul, ők csak halkan ismételgetik Emma Goldman anarchista szlogenjét:

„Ha a szavazás képes volna bármin is változtatni, már rég betiltották volna.”

Colin Ward (1924-2010) brit anarchista szerző, akinek munkássága legnagyobb részét a rurális lakásprobléma, valamint a túlnépesedés és az ezt érintő brit törvényjavaslatok elemzése tette ki, amely problémákra anarchista megoldásokat javasolt, mint például a Walter Segal építész által kidolgozott "ön-megépítő ház"-projekt.

BESZÉLGETÉS

2012-01-06T19:14:00.000+02:00

Michel Foucault - Noam Chomsky

The Chomsky-Foucault debate on Human Nature

The New Press, London, 2006

Mivel a társadalomtudományokon belül a hatalom és a hatalom gyakorlásának a kérdése az, ami a leginkább foglalkoztat, elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb össze ne találkozzak e két szerzővel. Mindkettejükkel foglalkoztam a blog adott időszakában, adott bejegyzések vagy recenziók kapcsán - Chomsky-val épp az előző recenzióban, Foucault korábban került terítékre. Pontosan emiatt eltekintenék a szerzők ismételt bemutatásától és rátérnék a lényegre. A könyv nem csupán Chomsky és Foucault vitáját tartalmazza, hanem további cikkeket és tanulmányokat is, amelyekben a két szerző a vita témáját illetően fenntartott véleményét mélyebben kidolgozta. Mindennek ellenére ezek nem polémikus írások, hanem a téma elmélyítése, amely alapvetően szimpatikus két ilyen óriás, noha nagyon sok mindenben egyet nem értő óriás, esetében. A könyv felépítése a következőképpen néz ki:

1. Chomsky-Foucault: Vita az emberi természetről: igazságosság versus hatalom (1971)
2. Noam Chomsky: Politika (1976)
3. Noam Chomsky: A nyelv egy lehetséges filozófiája (1976)
4. Michel Foucault: Igazság és hatalom (1976)
5. Michel Foucault: Omnes et Singulatim - A politikai ráció egy kritikája (1978)
6. Michel Foucault: Szembesítés az államokkal - Az emberi jogok (1984)

Maga a vita Hollandiában került megrendezésre 1971 novemberében. Chomsky angolul beszélt, Foucault pedig franciául és az eredményt levetítették a holland tévében. Ez egy alkalom volt abból a sorozatból, amelyet Fons Elders holland gondolkodó, filozófus szervezett. A következőképpen működtek ezek: meghívott két tudóst, társadalomtudóst, filozófust stb., akik választottak előre egy témát, majd az alkalom során ezt megvitatták. A beszélgetések lényege az volt, hogy a megnevezés ellenére ezek sokkal inkább beszélgetések és ötletcserék voltak, mintsem viták, abban az értelemben, hogy nem az vált a lényeggé, hogy ki győz, hanem az, hogy egy releváns témáról minél több magvas gondolatot, jövőbéli kutatást megalapozó koncepciót legyenek képesek felveteni vagy akár közösen kidolgozni.

Kettejük vitája nagyon érdekes több szempontból is, és nem csak azért, mert nagyon eltérő véleményen vannak az emberi természetet illetően. Elsődlegesen azért érdekes, mert nagyon precízen és tisztán kitűnik az, amit úgy szoktak szakmai téren nevezni, hogy "a kontinentális és az analitikus (angolszász) rendszerek közötti különbség", ahol Foucault tekinthető kontinentális gondolkodónak és Chomsky az analitikusnak. Nem fogok teljesen belemenni, hogy ez alapvetően mit jelent, mert arra nincs hely itt, másrészt pedig, akit érdekel, az rengeteg helyen utánaolvashat. Nagyon röviden megfogalmazva a problematikát így hangzik: a kontinentális tradíció nagyobb hangsúlyt fektet a hermeneutikára és a szövegelemzésre, miközben az analitikus irányzat teljes mértékben az episztemológia, a logika, a tudományos módszer alkalmazásával halad, száműzve mindent, ami nem megalapozható tényszerűen és objektíven. Erre a két szálra fel is fűzhető a beszélgetés, hiszen folyamatosan ezen ütköznek össze, hogy Chomsky a biológiából, a biolingvisztikából (lévén nyelvész és a biolingvisztika egyik legelső képviselője), a kognitív tudományokból indul ki és Foucault folyamatosan a rá jellemző intézményi kritikát fejti ki, amelybe beletartozik a hatalom és a nyelv viszonya, a diskurzusok rendje, hogy ezek miképpen hozzák létre a tudományt és annak intézményeit. Mindannak ellenére, hogy ez egy végső törés kettejük között, amit sem a vita alatt, sem később nem tudtak megoldani, a beszélgetésük felettébb gyümölcsöző volt - a későbbi tanulmányokban, a kötetben, mindketten többször is felemlegetik a beszélgetést - az olvasó számára meg felettébb informatív. Nem látom értelmét részletesen belemenni abba, hogy ki melyik állásponton volt, mert így pont a lényegét venném el a könyvnek és a fenti kontinentális-analitikus törésvonal elég tisztán kifejezi a témához való hozzáállásukat.

A vita szövege után két hosszabb Chomsky szöveg következik, amely átíveli a két legfontosabb kutatási és foglalkozási területét. Az első szöveg ("Politika") egy interjú, amelyet Mitsou Ronat készített Chomsky-val 1976-ban. Ebben a beszélgetésben találtam az egyik legkidolgozottabb formában meg Chomsky felfogását a politikáról úgy általában és különösen az amerikai kül- és belpolitikáról, mint példáról. A második szöveg, "A nyelv egy lehetséges filozófiája", Chomsky eredeti szakterületét, a lingvisztikát, veszi alapul. Ez is egy Mitsou Ronat által levezetett interjú és a különböző, Chomsky nevéhez kötethető, nyelvészeti problémák mellett, mint a generatív grammatika, univerzális nyelv stb., felmerül, hogy lehetséges párhuzamot vonni a nyelvészeti és a politikai elemzései között. Chomsky szerint erre nem csak, hogy lehetőség nincs, hanem értelme sincs: a kettő teljesen különálló szakterület.

Ezek után két hosszabb és egy rövidebb Foucault szöveg következik. Az első szöveg, az "Igazság és Hatalom", egy interjú, amelyről sajnos nincs információ, hogy ki készítette. Ez a beszélgetés a Foucault-ismerők számára a megszokott témákat tartalmazza: a diszkurzív hatalmi formák kitárgyalását, a nyelv és a hatalom összefüggéseit, a diskurzusok rendeződése a hatalmi struktúrába, a hatalmi ideológiák nyelvbe kódolhatósága és így tovább. A második szöveg valójában két szöveg, mert Foucault két előadását tartalmazza abból az időből, amikor még csak kezdett foglalkozni a büntetés, fegyelmezés és a hatalom mikrofizikájának összefüggéseivel és az egyik központi foucaulti terminus első módszeres kidolgozása. A lelkipásztori hatalom a hatalom egyik formája azon három közül, amelyeket ő megkülönböztet. A másik kettő a szuverén hatalom és a fegyelmező hatalom. Az utolsó szöveg egy rövid nyilatkozat 1984-ből, amit a fenti listában linkeltem, ugyanis megtalálható itt a blogon a magam fordításában.

A köny igényes kiállítású, puha kötése ellenére masszív és tartós. A borító egyszerű, de hatásos és a külalakról nincs is más, mint mondani. A szöveg jól tördelt, könnyen olvasható, eléggé nagy betűvel szedett és a betütípus is kielégítő a szemnek. Találtam néhány elírást a könyvben és egy pár helyesírási hibát, de minimális, sokkal inkább a kivétel, mintsem a szabály ez. A könyv mindenképp hiánypótló, mert maga a felvétel évekig elveszettnek volt nyilvánítva, aztán a Holland Nemzeti Filmarchívum ki tudja melyik zugából előkerült, de a könyv még azelőtt került nyomtatásba. Annál is inkább hiánypótló, hogy nem csupán a vita szövege van benne, hanem az említett interjúk és szövegek is, amelyek nagyon sokat segítenek egyrészt a vita, másrészt Chomsky és Foucault rendszereinek megértésében. Mindenképp ajánlom bárkinek, akit érdekel a hatalom működése és összefonódása más társadalmi mechanizmusokkal. Ilyen területen a könyv abszolút megteszi bevezetőnek, noha nem ajánlanám sem Chomsky-t, sem Foucault-t kezdőknek - egyrészt túlságosan nehéz és komplex gondolatrendszerekkel van dolgunk, másrészt pedig könnyen megtörténhet, hogy mindketten paranoidak, mármint Chomsky és Foucault, de ha csak öt százaléka, csak öt, igaz mindannak, amit elmondanak és leírnak...iszonyat nagy bajban vagyunk, sokkal nagyobban, mint azt bárki gondolni merné.

Sajnos nem lehet túl sok jó minőségű képet találni a vitáról, én ezt találtam a legjobbnak. Bal oldalon Michel Foucault, középen Fons Elders és jobb oldalon Noam Chomsky.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron

MÉDIA 5.0

2012-01-01T16:48:00.001+02:00

Manufacturing Consent: Noam Chomsky and the Media

Necessary Illusions

Rendezte: Mark Achbar, Peter Wintonick

Gyártási év: 1992

Ország: Kanada

Időtartam: 167 perc

Úgy gondolom, hogy egy ilyen úgy tartalmilag, mint terjedelmében monolitikus dokumentumfilmről írt cikkem épp megfelelő lesz indítani az idei évet. Nem másért, éppen csak, hogy felkészítsen egy újabb, roppant jó kilátásokkal teletűzdelt, és sokak szerint utolsó évre. Természetesen nem kell sokat adni ezekre a világvége híresztelésekre, legalábbis addig, amíg csak híresztelések - el kell kérni Dan Dennett-től Occam seprűjét és kiseperni minden ilyen találgatást takaros kis portánkról: az agyunkból. Vannak sokkal közelebbi gondjaink is annál, hogy a maják mit véstek három-négyezer évvel ezelőtt kőbe, ahogy a csillagközi test Földbe való becsapódása sem fenyeget, amint arról a csillagászok számításai meggőztek. Így tehát megengedhetjük magunknak, páran, azt a luxust, hogy nagyon is emberközeli problémákkal foglalkozzunk, akár makró- akár mikroszinten. Mindazoknak, akiknek ez a lehetőség megadatik, és az a luxus, hogy kényelemben és az ilyen munkára megfelelő körülmények között megtegye pedig egyenesen kötelessége. Nem, nem csak azt a bizonyos "intellektüell réteget" értem ez alatt, hiszen nem csak ez képes szkeptikus, logikus gondolkodásra és ahogy e most recenzált dokumentumfilm alanya is elmondja, nagyon sok esetben ez pont, hogy a hatalommal szemben szervilis szerepet tölt be. Az arányok természetesen eltérőek és számos egyéb faktor is szerepet játszik, de a lényeg a következő: az ábra nem csupán két színből áll, hanem ennél sokkal gazdagabb skálát mutat fel.

Avram Noam Chomsky (1928, December 7 - ) a maga módján a huszadik és most már a huszonegyedik századnak is kétségkívül az egyik legvitatottabb és mindazonáltal legérdekesebb alakja. Legfőképpen nyelvész és politikai aktivista, de nem csak: filozófus, történész, kognitív tudós és szocio-kommentátor. A hatvanas években forradalmasította a nyelvészetet a generatív nyelvtan, az univerzális nyelv, a biolingvisztika, valamint a nyelvek mély és felszíni struktúráinak kidolgozásával. A generatív nyelvtan az az elv (nagyon röviden, nagyon dióhéjban összefoglalva), hogy minden nyelv alapvető jellemzője az, hogy korlátozott eszközök (korlátozott számú fonémák, írásjelek stb.) segítségével végtelen számú variációt képesek generálni. Voltaképp azt jelenti, hogy ebből kifolyólag a nyelveket nem lehet kimeríteni és pontosan emiatt alakulnak ki újak, alakulnak át a már meglévők, egy-egy nyelven, nyelvjáráson vagy szlengen belül is. Az univerzális nyelv magába foglalja a másik két tézist a mély-felszíni struktúrák felosztását és a biolingvisztikát. A nyelvek mély és felszíni struktúrája azt jelenti, hogy erre a két rendszerre osztható fel minden nyelv vizsgálata. A mély struktúrák azok a rendszerek és rendszerelemek, amelyek minden nyelvben megtalálhatóak: alany, állítmány, szótő, kötőszavak, fonémák és így tovább, valamint ezek bizonyos formájú rendszereződései. A felszíni struktúrák azok, amelyek ezeket a nyelvben, a nyelv használatában "szó szerint" denotálják és ez nyelvenként változik. Példával élve, angol és magyar nyelvet véve alapul: "az a szék zöld" és "that chair is green", ahol maguk a szavak, vagyis a felszíni strukúrák másak, viszont ugyanazok a nyelvi elemek hozzák létre a két mondatot mindkét nyelv esetében: a mélystruktúrák. A biolingvisztika Chomsky azon tétele, amely a nyelvészet keretén belül a legtöbb vitát kiváltotta, noha nagyon egyszerű és nagyon logikus. Azt mondja a tétel, hogy a nyelvnek és a nyelvtanulásnak kell legyen valamiféle biológiai alapja, mert más lehetőségként csupán a varázslat marad és erre semmi jel nem volt még. Soha. Egyszer sem. Az alapvető vita ezen a téren is ugyebár a nature vs. nurture ellentéten vonul végig: a nyelv az csupán biológiai jellemző, vagy csupán társadalmilag tanult jelenség? E téren Chomsky a középúton foglal helyet - bizonyos fokig társadalmilag tanult, viszont kell legyen valamiféle biológiai vonatkozása is, amivel magyarázható a gyerekek roppant kifinomult nyelvértése és -alkotása, még ha nem is több, mint egy bizonyos hangokat, hangsorokat, frekvenciákat kiszűrni képes agyközpont. A biolingvisztika azóta a nyelvészet egyik legelőrehaladottabb kutatási területévé vált, egyesülve a komputációs valamint matematikai nyelvészettel.

Mindazonáltal mégis Chomsky politikai aktivizmusa az, ami a legtöbb és legélesebb vitát kiváltotta. Politikai hozzáállását úgy fogalmazta meg, mint libertariánus szocialista, az anarcho-szindikalizmus támogatója, a klasszikus anarchizmusból, a klasszikus liberalizmusból és a Felvilágosodás eszmeiségéből eredeztetve. Az anarchizmusból és anarcho-szindikalizmusból adódóan a legtöbb államformát illegitimnek tartja és csak nagyon kevés esetben legitimizálható az embereket felülről irányító államhatalom bármilyen formája is. Az amerikai külpolitika legvehemensebb kritikusa, ami miatt államellenesnek, amerika-ellenesnek, hazaárulónak és ki tudja még minek kiáltották ki élete során, mindannak ellenére, hogy számtalanszor kihangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok az egyik létező legszabadabb ország, példának okáért kevés másik államban kritizálhatná ennyire pont a külpolitikát, DE mint egyik másik rendszer sem, ez sem tökéletes - és ha már hazafiságnál tartunk, az állampolgároknak igen is dolguk, hogy kritizálják a rendszert, hogy felhívják a figyelmet annak hiányosságaira és így felmerülhessék a javítás lehetősége. A másik ország, amelyet rendületlenül kritizál, az Izrael, noha ezt csak azután, hogy szülei mindketten meghaltak, mert "nem akartam megbántani őket" - ugyanis Chomsky maga is zsidó. De, amint Amerika esetében, csak ez nem vonja és nem is szabad maga után vonja a kondicionálatlan leborulást. Mindkét államot a Palesztina és Ciszjordánia lerohanása kapcsán vetette súlyos kritika alá és méginkább azt, hogy mindkét állam ezt a "terrorellenes akció" névvel illette, mert ahogy Chomsky fogalmaz: "ártatlan civilek szándékos lemészárlása terrorizmus és nem terrorellenes akció." Az Izraelt kritizáló írásai, előadásai miatt többször le neo-nácizták...őt, aki zsidó - de nem kell ezen meglepődni. Sok embernek meghaladja az intelligencia-hányadosát egy olyan komplex gondolkodás-rendszer, amilyen az övé. Chomsky anarchista gyökerei miatt minden autoritér rendszer ellenségének tekinti magát, függetlenül attól, hogy jobboldali, baloldali vagy esetleg demokrata köntösbe rejtett autoritás, amilyen szerinte az Egyesült Államok rendszere is. A megvalósult kommunista rendszereket "ál-szocializmusoknak" nevezte, mert egyértelműen kimutatható, hogy miben és hol tértek el az eredeti marxi gondolatmenettől és hogyan lettek a népet kiszolgáló hatalmak helyett a népet elnyomó és elpusztító hatalmakká. A nácizmus és a fasizmus kapcsán elmondta, hogy az európai koncentrációs táboroknak a témakörével még csak foglalkozni is olyan dehumanizáló hatása van, hogy nagyon erős idegzetűnek kell lennie annak, aki ezt a kort szeretné kritikusan és igényesen kutatni. Az amerikai libertarianizmusról, amelyet úgy nevez, hogy "az amerikaiként értelmezett liberarianizmus", a következőképp nyilatkozott: "a totális zsarnokság extrém támogatása" és "ellentéte mindannak, amit a világ más részén libertariánusnak neveztek egészen a Felvilágosodás óta." Chomsky a szólásszabadság és a vélemény nyilvánítási szabadság elkötelezett védelmezője, olyan szinten, hogy egyik legnagyobb botránya is ebből származik. Egy bizonyos Robert Faurisson holokauszttagadó, revizionista történész, amikor megjelentette könyvét ebben a témában és Franciaországban bíróság elé vitték, akkor egyedül Chomsky volt a "bal oldalról", aki felszólalt az ügyében. Ennek következményeként őt magát is holokausztagadónak nevezték, holott soha nem volt az és egy ideig kűzdött a francia média lejárató kampánya ellen, ám idővel megunta és felhagyott vele, mert "a francia média és a francia intellektüellek egész egyszerűen nem akarják megérteni, hogy a vélemény nyilvánítás szabadságának a támogatása nem egyenértékű az adott véleménnyel való egyetértéssel. Voltaképp nagy a különbség a kettő között. Nem értek egyet vele, de véleményét elmondani egy jogállamban igenis törvényes joga van."

Chomsky harmadik nagy szakterülete a médiaelemzés. 1988-ban Edward S. Hermannal megírta a "Manufacturing Consent: The political economy of the mass media" című értekezését és esettanulmány sorozatát arról, ahogyan az egyesült államokban a média által a propaganda különböző formái működnek. A jelen dokfilm ezen munka címéből kapta saját címét. A kettejük által felállított Chomsky-Herman-féle propaganda modell azóta is mérvadó és alap az ilyen jellegű vizsgálatokban. A propagand modell öt szűrőből áll:

1. tulajdonjog - azt mutatja, hogy ki tulajdona egy adott médiaegység.
2. fenntartás - azt mutatja, hogy egy médiaegység milyen arányban az olvasók és milyen arányban a reklámok számából tartja fenn magát.
3. szponzorálás - a nagy médiaegységeket mind nagy monopóliumok és cégek segítik, amelyek cserébe beleszólnak a tartalomba.
4. flak - azt mutatja, hogy honnan származik a médiával szemben leggyakoribb ellenállás (a legtöbb esetben NGO-k tól és más nyomásgyakorló szerveződésektől)
5. normák - a médiagyártás belső szabályai, amelyek meghatározzák a munkához való alapvető hozzáállást.

A dokumentumfilm mindezeket a területeket áttekinti, ilyen sorrendben, ahogy magam is: nyelvészeti munkája, politikai aktivizmusa és a médiaelemzés, noha a két utóbbi érthető módon átfedi egymást. Mivel a film alapvető tematikai irányát mindeddig áttekintettem, most más jellemzőire fogok kitérni. Egy mondatban megfogalmazva: a film minden szempontból profi munka. Mindannak ellenére, hogy a film közel három órás, egy percig sem unalmas. A vágás mindig a témához igazodik, például az írott média propagandában betöltött szerepének tárgyalásakor kifejezetten kollázsszerű, gyors vágásokban mutatja be a témát, máskor hagyományosabb, lassabb, hosszabb snittek vannak. A stáb több előadására is elkisérte Chomsky-t, amelyekből számos bevágás van, emellett pedig rengeteg archív felvétel is helyet kapott a filmben, amelyek külön érdekességgel szolgálnak. Ilyenek például még az egyetemista éveiből származó és első aktivista megnyilvánulásait bemutató felvételek a vietnami háború elleni megmozdulások idejéből. Emellett magához a filmhez is számos hosszú interjút készítettek Chomsky-val, amelyekből részleteket vannak bevágva a kész műbe. Az egyik olyan megoldás, amely nagyon tetszett, úgy tematikailag, mint vágásában, amikor Chomsky a média és a hatalom túlkapásaira hoz példákat egyik előadásában, a filmben a felsorolt példák mindegyikét egy más-más előadásból vágták be, ami nem csak, mint ötlet jó, hanem filmtechnikailag is érdekesen van megoldva. A film zenéje mindig az adott témához talál, noha a három óra alatt elég kevés a zene, mivel egy hosszú, úgymond "beszélgetős filmmel" van dolgunk, amely beszélgetések alá zenét vágni csak zavaró lett volna. Egyértelműen lejön a filmből, hogy a téma, az alany és maga a film médiuma iránt elkötelezett alkotók állnak mögötte, ami mindig jó eredménnyel jár egyrészt, másrészt pedig mindig dicsérendő, ha nem csupán egy újabb munkanap izzadtságszagát érzi rajta a néző. A másik nagyon jó pont, hogy a film bemutatja, interjúk és viták során, a Chomsky-t "ellenzők" véleményét is, nem egyoldalúan demonstratív és bálványozó, annál is inkább, hogy a készítők véleménye sehol nem derül ki a film során, mert maga a narráció is teljesen neutrális, tényszerű és precíz, vagyis: "száraz" és "unalmas" ugyebár.

Egy szó, mint száz: minőségi filmmel van dolgunk - nos, ha már nyelvészetnél tartottunk valamivel fennebb, akkor: egy mondat, mint száz, mert mondat volt az, nem szó. Chomsky gondolatmenetének legfőbb irányelvei mind szerepet kapnak a három óra alatt, így azt mondhatom, hogy amennyire a film médiuma engedi, mivel nem lehet annyira komplex, mint egy könyv, az alkotás kimerítő jellegű e téren. A két rendező közül Mark Achbar még ma is aktív, ezen a filmjén kívül még a 2003-as The Corporation címűért ismerik és ismerik el és nem véletlenül. Azt is nagyon ajánlom megnézni, hamarosan recenzálom magam is itt. Remélhetőleg még hosszú évekig készít hasonlóan igényes dokumentumfilmeket, mint ez a kettő.

A véleményem kinyilvánítottam, éltem e szabadságommal, pontozni nem látom értelmét.

A film előzetese:

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

Szolidaritás

2011-12-27T18:23:00.000+02:00

Michel Foucault

Szembesítés azállamokkal: az emberi jogok

Foucault akövetkező nyilatkozatot 1984 Júniusában jelentette meg a Libération nevű újságban annak kapcsán, hogy Génovábanbejelentették a Kalózkodás Ellenes Nemzetközi Bizottság megalakítását.

Csupán privát személyek vagyunk itt,semmi alapunk nincs beszélni, vagy együtt felszólalni, azon kívül, hogynehezünkre esik elnézni azt, ami körülöttünk folyik.

Természetesen belátjuk, hogy nemsokat változtathatunk emberek okain, ha inkább elhagyják a szülőországukat,mintsem ott éljenek. Ez a tény nem esik fennhatóságunk alá.

Ki hatalmaz fel tehát minket, hogyfelszólaljunk? Senki. Ám pontosan ebből származik felszólalási jogunk. Úgy tűnikszámomra, hogy észben kell tartanunk három elvet, amelyekről úgy gondolom, hogyennek és azt ezt megelőző hasonló kezdeményezéseknek is az alapelvei voltak: azÍle-de-Lumiére, Cape Anamour, azAirplane for El Salvador, Terre de Hommes, Amnesty International.

1. Létezikegy nemzetközi állampolgárság a maga jogaival és kötelezettségeivel, és ez arrakésztet vagy kellene késztessen mindenkit, hogy felszólaljon minden hatalmitúlkapással szemben, bárki is legyen ezek érvénybe iktatója és bárki is legyenezek elszenvedője. Végérvényben mindannyian egy kormányzati hatalom általvezetettek társadalmi csoportjába tartozunk és ez kölcsönös szolidaritásraszólít fel mindannyiunkat.

2. Abbólkifolyólag, hogy az államok azt állítják, hogy az általuk irányítotttársadalmak jóléte az elsődleges céljuk, a kormányaik jogot formálnak, hogyprofitként vagy veszteségként könyveljék el mindazt az emberi nehézséget,amelyet az ők döntéseik provokálnak ki vagy az ők nemtörődömségük engedmegtörténni. Ennek a nemzetközi állampolgárságnak a feladata, hogy a kormányokszeme elé és fülébe juttassa az emberek szenvedését, amelyet az állami döntésekhoznak létre. Az emberek szenvedésesohasem lehet egy politikai vezérelv néma üledéke. Megalapoz egy abszolútjogot, hogy felálljunk és megszólítsuk azokat, akik a hatalmat gyakorolják.

3. Elkell utasítanunk a szerepmegosztás következő, túlságosan is gyakran felajánlott,formáját: az állampolgárok elégedetlenek lesznek és hangot adnak véleményüknek –a kormányok meghallgatják és cselekszenek. Igaz, hogy a jó kormányokmeghallgatják a kormányozottak elégedetlenségét, amennyiben az lírai formábankerül közlésre. Tisztában kell lennünk azonban azzal, hogy nagyon is gyakran akormányzók azok, akik beszélnek, akiknek lehetőségükben áll hatalmukbólkifolyóan, hogy beszéljenek és csakbeszélni akarnak. A tapasztalat azt mutatja, hogy vissza kell utasítanunk azt ateátrális szerepet, amelyet kínálnak nekünk: a tiszta és egyszerűelégedetlenkedést. Az Amnesty International, a Terre de Hommes, és a Médecinsdu monde olyan kezdeményezések, amelyek létrehozták ezt az új jogformát – a privátszemélyek jogformáját, amely segítségével aktívan bele lehet szólni anemzetközi viszonyok kialakításába és a stratégiai machinációkba. Az egyénekakarata helyet kell csináljon magának a valóságban, amelyet a kormányok a magukmonopóliuma alá akarnak hajtani, az a monopólium alá, amely ellen kűzdenünkkell lépésről lépésre, napról napra.

Fordította: Ivácson András Áron

R.I.P Christopher Hitchens

2011-12-16T11:03:00.000+02:00

Christopher Hitchens

(1949 Április 13 - 2011 December 15)

"Az egyetlen diszpozíció, amely nem hagy helyet kognitív disszonanciának, az az ateizmus. Ez nem egy hit. A halál bizonyossága feloldja úgy a Paradicsom szirénhangjait, mint a Pokol szörnyűségét. Így tehát az élet ezen a Földön sokkal intenzívebben megélhetővé válik: elbotlunk és felállunk, szomorúak vagyunk, magabiztosak, bizonytalanok, magányosak, boldogak és szeretetteljesek. Nem létezik ennél több semmi, de nem is vágyom semmi többre."

Szerencsésnek mondhatom magam, mert nincs túl sok gyakorlatom nekrológok írásában, sem ilyen esetekben felmerülő műfajokban. Kifejezetten kellemetlen, de nem azért, mert nekem okoz kellemetlenséget, vagy nem azért, mert ilyet az ír egy adott személyre emlékezve, akinek az adott személy valamilyen szinten fontos volt, hanem azért, mert egy nagyon nagy ember halt meg a tegnap. Christopher Hitchens nekem ilyen személy, noha nem ismertem személyesen, soha nem találkoztam vele és sajnos már nem is fogok. Mivel a média egy bizonyos szegmense elintézi a hivatalos megemlékezésekben fontos információk tálalását, én inkább arról fogok írni, hogy miért volt fontos nekem Hitchens.

Christopher Hitchens munkásságával először két éve találkoztam, amikor elkezdtem beleásni magam a kortárs ateizmus szerzőinek a munkásságába. Az úgynevezett, de egyikük által sem felvállalt, hanem a média által rájuk ragasztott, The Four Horsemen of the Counter-Apocalypse (Az ellen-apokalipszis négy lovasa) csoportosulás tagja, Richard Dawkins evolúcióbiológus, Daniel Dennett filozófus és kognitív agykutató, valamint Sam Harris idegrendszer-kutató mellett. Hitchens alapvetően nem volt tudós és nem is nevezte magát annak, ő író, újságíró, polemicista és esszéista volt. Meg kell még szoknom, hogy múlt időben beszélek róla, ami fura, de megváltoztathatatlan. Könyvei, kötetei számos témát öleltek fel, kezdve a politikától, a társadalomkritikán, a humoros börleszken keresztül a vallásig bármit. Egyszerre tudott írni Henry Kissinger-ről, Teréz Anyáról, arról, hogy a nőknek miért nincs humorérzékük (humoros börleszk, félre is értették), New York polgármesterének ostoba, kicsinyes törvényeiről, Észak-Koreáról és arról, hogy Isten nem hatalmas (utolsó könyvének címe: God is not great).

Mindemellett Hitchens híres volt nyilvános vitáiban igazán megmutatkozó és gondolatait alátámasztó retorikai készségéről, precíz, metsző logikájáról, aminek semmi nem kerülte el a figyelmét és egy olyan fogalmazási képességről, amely keveseknek jellemzője. Rengeteg vitát láttam vele, de nem volt egy, amelyikben bármelyik ellenfele meg tudta volna szorongatni. Hitch vagy HitchSlap (ahogy becézzük mi, rajongói) mindig is a tényszerű valóságot, az ellenőrízhető és kimutatható empíriát tartotta szem előtt, ezt védelmezte és emellett állt ki legyen szó vallási, társadalmi vagy politikai témáról. Bármilyen témáról is írt vagy vitázott, mindig tökéletesen ellenőrízhető forrásanyaga volt, amely miatt vitában például egy rettentő ellenfélnek bizonyult mindig. Nem egyszer megtörtént, hogy az ellenfele megpróbálta saját felkészületlenségét elviccelni valami poénnal, ám Hitch sosem hagyta. A másik, ami nagyon fontos volt számomra benne, hogy vele nem lehetett a "megsértett érzelmek" kártyát kijátszani: precíz logikája és racionalizmusa számára ilyesmi nem létezett. Nagyon jól tudta, hogy mindenkinek joga van megsértődni, csak épp ne várja senki, hogy ezért kifroduljon a világ a tengelyéből, mert egy-két ember meg lett sértve. Tisztában volt vele, hogy függetlenül attól, hogy bárki megsértődik, vannak tények és függetlenül attól, hogy bárki megsértődik ezek kijelentésétől, a tények nem változnak meg. Pont.

Hitch ismeretanyaga mindazon a területeken, amelyek érdekelték, amelyekről írt vagy vitázott, nagyon is kiterjedt volt. Nem egyszer megtörtént, hogy vitában papokat, püspököket simán megleckéztetett vallástörténetből, sőt teológiából is, akárcsak más újságírókat etikából, munkamódszerből, politikai kommentátorokat politikaelméletből és így tovább. Mindemellett úgymond a "saját portáján" is rendett tett, emlékezzünk arra, amikor a híres ateista komikust, talk show host-ot, Bill Maher-t leckéztette meg George Bush és az iszlám kapcsán, de úgy, hogy Maher nehezen tudott szóhoz jutni. Ebből látszik, hogy Hitchens nem arra helyezte a hangsúlyt, hogy "ki melyik oldalon áll", hanem hogy ettől függetlenül ki mit mond, tényszerűség, logika, ellenőrízhetőség szempontjából.

Számomra Hitchens volt az egyik megtestesítője annak, amit úgy nevezünk, hogy "gerincesség". Amikor gégerákja kiderült, ami most halálát okozta, akkor sem ment tönkre, nem lett nyivákoló, nem tért meg, hanem ugyanaz az erős, egyenes hátú ember volt, akinek mindenki ismerte, még azok is, akik nem ismerték esetleg személyesen. Ennek tükrében nem meglepő, hogy amikor egyik utolsó előadásán, Texasban, kijelentette, hogy nem adja fel soha, csak ha abszolút tehetetlen (nem a kűzdelmet a rákkal, hanem a munkáját), akkor álló vastapsot kapott. Egy pillanatig sem látszott rajta, hogy megtört lenne, noha a végén már fizikailag igencsak tönkrement a kemoterápiától, a haja kihullt, lefogyott, szemei beestek. De ő maga, az ember, mentálisan mindig ugyanaz volt, aki betegsége előtt. A haláltudata sem törte meg. Egyik vitája közben, betegsége kiderülése után, amikor a moderátor a vita végén megkérdezte hogy érzi magát, Hitchens válasza egyszerűen annyi volt, hogy "haldoklom". Sem maga előtt, sem más előtt egy percig el nem kendőzte, hogy tudja, hogy a végét járja. Nem próbálta letagadni, nem próbálta szépítgetni a valóságot, hanem olyan gerinccel ment szembe a saját haláltudatával, mint minden mással munkássága során.

Hitchens-ről írni kifejezetten nehéz nekem ilyen kontextusban. A "hőseim" nagyrésze, akikről itt írok vagy írtam a blogon, nagyrésze már halott. Hitchens azon kevesek közé tartozott, akik még éltek és akivel reméltem, hogy egyszer talán találkozni is fogok. Ő az első a hőseim közül aki élt, velem együtt, és aki meghalt. Nem fogok semmi patetikus szófordulatot alkalmazni, mert irreleváns, a tényeken nem változtat. Semmi értelme az ilyesminek, üres szavak saját magunk sajnáltatására. Hitchens korunk egyik legnagyobb intellekusa volt, egy monolit, aki nem vett senkit félvállról és őt sem lehetett félvállról venni. Üresebb nélküle a világ, kevésbé kifinomult, kevésbé racionális - kevésbé emberi, akármit is jelentsen ez.

Belinkelem egyik kedvenc videómat tőle, érdemes megfigyelni, amit fennebb írtam: a precíz logikát, a könyörtelen valósághűséget és kifinomult retorikát. A videó címére nem kell sokat adni, a feltöltő túlságosan is emocionális, inkább ezt adtam volna a videónak: "Christopher Hitchens on the immorality of religion."

http://www.youtube.com/watch?v=8ORn-wmhliU

Valamint, akit érdekel mélyebben Hitchens gondolatvilága, annak itt van egy három órás videóinterjú, lehet csemegézni:

http://www.youtube.com/watch?v=DMbAEKhvDRg

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

Elmetár

2011-11-27T12:57:00.001+02:00

Daniel C. Dennett

Micsoda Elmék: A tudatosság megértése felé

Kulturtrade kiadó

1996

Ez a negyedik könyv, amit Daniel Dennett-től idén elolvastam. Kezdődött januárban a Darwin veszélyes ideájával, később május-június körül a Breaking the Spell, augusztus-szeptember körül a Content and Consciousness és most ez. Közben sok minden egyebet is olvastam, de ez az év nálam egyértelműen "Dennett jegyében" telt el. Ezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert valójában ezt kellett volna elsőnek elolvasnom.

A könyv két funkciót szolgál. Egyrészt egy rövid válasz a kollégáitól és szakmai "ellenségeitől" származó kritikákra a tudatosság-fogalmát illetően, másrészt pedig ugyanakkor egy nagyon lecsupaszított bevezetésnek is tekinthető a témában nem jártas olvasóknak a kognitív és neurológiai alapú elmefelfogásba és agykutatásba. Ezért mondtam azt, hogy voltaképp ezt kellett volna elsőnek elolvasnom, mert egy kifejezetten jó bevezető a dennetti logikába és felfogásba. Ennek következtében legalább a nyelvezete egyszerűbb, mint mondjuk a Content and Consciousness-nek, amely nem csak Dennett-től, de úgy általában az egyik legnehezebb könyvnek bizonyult, amit eddig olvastam. Aki Dennett munkássága iránt érdeklődik, annak azt ajánlom, hogy itt kezdje, mivel noha nem megy bele olyan mélyen, ahogy ő szokott, és amiért én szeretem őt, de az alapokat, ahonnan el kell indulni pontosan, precízen és logikusan fekteti le.

A könyv keretes szerkezetű. Egy etikai probléma felvetésével kezdi, majd a téma alapvető kitárgyalása után, a könyv végén visszatér rá. Az etikai probléma a következő: a fájdalomérzet és a tudatosság határa ugyanaz, vagyis minél fejlettebb egy organizmus idegrendszere, annál fokozottabb fájdalomérzetre képes és minél kevésbé fejlettebb, annál kevésbé érez fájdalmat. Tehát egy organizmus szenvedése, bármilyen körülmények között, attól függ, hogy mennyire fejlett az idegrendszere, más szóval a "felfogó-szerve". Ez így tisztán, egyenesen megfogalmazva iszonyúan redukcionistának hathat, de bátran mondom, hogy a könyv számos mítoszt és tévedést lerombol ezzel kapcsolatban, még ha közben el is kell viselni pár állatvédő hisztériázását közben. Természetesen az a premissza, hogy az állatok nem éreznek olyan mértékű szenvedést, mint az ember, nem vonja maga után azt a konklúziót, hogy bármilyen kínzásnak, rossz ellátásnak ki lehet tenni őket - ez non sequitur érvelés volna. Ez az etikai propozíció nem vonja egyértelműen maga után ezt a hozzáállást és nem csak ezt az egy hozzáállást teszi lehetővé. Dennett pontosan arra használja fel ezt a problémát, hogy megmutassa, hogy mennyi félismeret, félinformáció alapján létrejövő döntés és attitűd létezik az emberi agyban, amelynek hol ilyen, hol olyan következményei lehetnek.

A könyv másik alapvető gondolata, amely szintén kivívhatja az állatvédők és romantikusabb embertársaink ellenszenvét, a következő: az állatok nem gondolkodnak. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan mi tesszük. Dennett a biológia, a fejlődési anatómia, az anatómia, az evolúciókutatás, az etológia, a pszichológia, a nyelvészet, a logika és a robotika tudományait egyesíti és egyezteti, hogy megmutassa, hogy a legalapvetőbb és legelső önreplikáló molekuláktól hogyan jutott el a természet oda, hogy létrejöhessen és létrejőjjön egy "gondolkodásra" képes organizmus. Mi a a gondolkodás alapvető jellemzője? A reflexió, úgy önmagunkra, mint cselekedeteinkre. Van-e az állatoknak reflexív képességük? Dennett és a tények szerint, amiket bemutat, nincs, vagy csak nagyon limitált, és ez az a gondolat, amely sértheti egyes érzőbb embertársunk lelkivilágát. Pedig a tények tisztán és egyszerűen mutatják ezt, és ebből szintén nem következik egyértelműen az, hogy akkor az állatokkal bármilyen módon bánhatunk, mert kevesebbek nálunk. A könyv egyik alapvető gondolata, hogy nincsenek normatív értelemben vett jobb és kevésbé jobb elmék, csupán más környezetre, más környezeti kihívásokra, más evolúciós nyomásra létrejött egymástól különböző fejlettségű agyak és agyi funkciók. Pontosan ez a lényege az egész felvetésnek, hogy nem lehet pontosan meghúzni a vonalat az emberi elmék és az állati elmék között, még ha léteznek is olyan egyértelmű különbségek, mint a reflexió hiánya. Pontosan az olyan evolúciós rögzülések következtében, amiket Dennett szabadon lebegő racionáléknak nevez (free floating rationality, amely azt jelenti, hogy egy organizmus cselekszik anélkül, hogy tudná, hogy mit és főleg miért), az állatok esetében rengeteg mintha gondolkodna-szerű tévedés él még mai napig is a köztudatban. A gondolkodáshoz bizonyos jellegű agyi fejlettség szükséges (neokortex: homloklebeny és parietális lebenyek) és mai tudásunk szerint az ezzel nem létező organizmusok képtelenek gondolkodni, legalábbis úgy, ahogy mi tesszük. Rengeteg kisérletet, megfigyelést mutat be gondolatai alátámasztására az etológiától (Konrad Lorenz kisérletei) egészen a robotikáig (Philippe Gaussier Kheperas-robotjai), mint a téma két pólusa: természet által létrehozott látszat-intelligencia és ember (közvetetten természet) által létrehozott mesterséges (látszat) intelligencia - és itt bezárul a kör: egyszer sem lépett ki senki a természet köréből, csupán az ember a "látszat-gondolkodó" gépezeteivel.

A könyv rövidsége ellenére nagyon szerteágazó. A fennebbi két paragrafus csupán a két fő kérdést mutatta be. Ezeken kívül számos más, talán egyaránt olyan fontosságú szempont is felvetésre kerül. Ilyenek a karteziánus dualizmus kritikája (a test-lélek dualizmusának elvetése), amely számomra az egyik legérdekesebb és legfontosabb szempont ezen a témán belül - nagyon szépen levezeti ennek a nézetnek a hibáit és azt, hogy miképpen lehet orvosolni ezeket: meg kell szüntetni őket, idejétmúlt, hogy az ő szavaival éljek, "az emberi kultúra szemétdombjára került" régi tévedések ezek. Legalább ilyen fontos az intencionalitás kérdésköre, amely egész külön fejezetet tesz ki. Az intencionális alapállás az alapvető dennetti nézetrendszer, szemszög, ahonnan bármilyen téma vizsgálatra kerül, Dennett maga "az intencionalitás filozófusa". Végezetül pedig legalább ekkora téma a "Gondolkodás létrejötte" című fejezet, amely nem csak az agy, hanem maga a gondolkodás evolúciós kifejlődésével foglalkozik, vagyis a biológiai evolúció mellett, a kulturális evolúciót is figyelembe véve, úgy a szociobiológia, mint a memetika szempontjából tekintve.

A Dennett-től már megszokott komplex, szerteágazó, de végül ugyanabba a célba érkező érvrendszer kapjuk ezúttal is, mint bármelyik másik könyvében, egyszerűen csak egy lesoványítottabb formában, noha a könyv végén ő maga ajánl bibliográfiát más szerzőktől a témával kapcsolatban, amiket érdemes elolvasni. Itt jön be az az alázat, amiért többek közt nagyon szeretem őt: nem csak olyan műveket ajánl, amelyek egyet értenek vele, hanem "a téma teljességét átlátandó" olyanokat is, amelyek ellentmondanak vagy megpróbálják cáfolni, amit mond. Erről a doktorátusát vezető tanára Willard Van Orman Quine-nal történt esete jut eszembe. Amikor készült doktorátusa megírására, Dennett többek közt olyan szakirodalmat is kért Quine-tól, ami az ő nézetrendszerének (Quine-énak) ellentmond, azzal a szándékkal, hogy Quine-t megcáfolja. Quine pedig ahelyett, hogy lesértődött volna, hisztériázott volna, egyszerűen leadta ezt a bibliográfiát is. A doktorátus megírása, majd megvédése után pedig Dennett elmondta, hogy Quine-nak van igaza és egészen annak haláláig nagyon közeli barátok voltak. Ez, kérem szépen, a helyes hozzáállás, mindkét fél részéről.

A könyv szerkesztése rendben van, olvasható, jó minőségű. Keménykötésű, aminek külön örvendek, jobban szeretem a keménykötésű könyveket és nem csak amiatt, hogy időtállóbak. Mivel nem olvastam az eredeti angol szöveget, így a fordításról nem tudok szólni érdemben, legyen elég ennyi: köszönet a fordításért, ez egy plusz, ami remélhetőleg kiüti a Feldmárokat, Poppereket, Müllereket, Csernusokat a ringből és végre észreveszi mindenki, hogy hol is kell kezdeni nem csak az olvasást, de a vizsgálódást, ha az elméről, gondolkodásról, agyról, viselkedésről van szó. Igen, Dennett jó kezdés. Akit még ajánlok: Steven Pinker, Willard Van Orman Quine, Ludwig Wittgenstein, Gilbert Ryle, Paul és Patricia Churchland, Vilayanur Ramachandran, Valentino Braintenberg, Sam Harris, Wilfrid Sellars, Douglas Hofstadter, Marvin Minsky, Ruth Garret Millikan, Antonio Damaiso, Elaine Morgan, Richard Dawkins (az etológiához köthető művei), Michael S. Gazzaniga és még sorolhatnám napestig. Egy mondat, mint száz: inkább itt kezdjünk, mint a sztárpszichológiánál.

Zárásként álljon itt egyik kedvenc részletem a könyvből: "Az emberi agy némileg nagyobb, mint legközelebbi rokonainké (de nem nagyobb, mint némely delfin vagy bálna agya), ám csaknem bizonyos, nagyobb intelligenciánknak nem ez a forrása. Az elsődleges forrás, feltételezésem szerint, az a szokásunk, hogy kognitív feladatainkból, amennyit csak lehet, kihelyezünk magába a környezetbe - kiterjesztjük elménket (vagyis mentális terveinket és aktivitásunkat) a környező világba, ahol az általunk létrehozott kisegítő eszközök arzenálja tudja tárolni, feldolgozni és újrareprezentálni jelentéseinket, miközben karcsúsítja, kiemeli és megvédi azokat a transzformációs folyamatokat, amelyek maguk alkotják gondolkodásunkat. A kihelyezésnek ez az igen elterjedt gyakorlata szabadít fel bennünket állati elménk korlátozottsága alól." (138. oldal)

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

Csak a cím ne ez volna...

2011-11-19T22:27:00.001+02:00

KAMPIS GYÖRGY, CSÁNYI LÁSZLÓ, PLÉH CSABA, MÉRŐ LÁSZLÓ

MINDÖRÖKKÉ EVOLÚCIÓ

Nexus kiadó, 2010

Rendhagyó módon azzal kezdem, ami a legkevésbé tetszett e könyvben: a címe. Egész egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy nem találtak egy jobb címet ennek a kötetnek. A cím mindannak a megtagadása, ami a tudomány, mert a cím dogmatizmust sugall. Pontosan ezen a téren kellene tudni, hogy nem jelenthetünk ki végső dolgokat. Természetesen ezzel nem azt mondom, hogy bármelyik másik elmélet is veszélyeztetné a darwini evolúciót, mert erről szó sincs, egyszerűen csak arról például, hogy maga a könyv cáfol rá a címre: az evolúciós gondolat olyan tudományterületekre való kiterjesztéséről szól, amelyről maga Darwin sosem álmodott volna. Ez természetesen azt jelenti, hogy azóta is érvényes és egyre inkább az az evolúció, ám a cím számomra akkor is zavaró, mert félreértésekre és szándékos félremagyarázásokra ad okot, például a sokszor hallott kreacionista okoskodásra, hogy az evolúció is hit, mert "csak" egy "elmélet" a sok közül. Az persze más kérdés, hogy ezek az emberek nincsenek tisztában az elmélet szó értelmével, a legtöbb esetben a szó hagyományos, köznapi és tudományos értelmének keverése okán, de ez nem ide tartozik.

A kötet a négy tudós egy-egy darwinizmushoz kötethető előadását tartalmazza, átírt formában, valamint az előadások után Mihancsik Zsófia beszélgetett és többek közt saját és a közönség kérdéseit is feltette a szerzőknek. Emiatt a könyv még az evolúciókutatás és -irodalom terén kezdőknek is ajánlható, mert pontosan a szerkezetből adódóan nem a "szokásos száraz", "merev", "szakszerű" és "precíz" szóveg, legalábbis nem csak. Mert természetesen nem azt mondom, hogy nem a szerzők szakértelméhez méltó a szöveg, hanem azt, hogy mivel ezek előadások, nem tudtak oly mélyen belemenni a témába, ahogyan az megkövetelné, de emiatt viszont befogadhatóbbak is az átlagolvasó számára.

Az első előadás Kampis György tudományfilozófus és evolúciókutató "Unintelligens tervezettség" című előadása és ez az egyik legfontosabb szöveg a kötetben. A kreacionizmusnak vagy intelligens tervezésnek (ID, vagyis intelligent design) nevezett mozgalom rövid történeti áttekintése után sorra veszi azok legnagyobb kifogásait (mert érveknek nevezni azokat túlzás volna) és hanyag eleganciával cáfolja őket. Fontos megjegyezni: a kreacionizmus nem egyenlő az istenhittel. A kreacionizmus az ötvenes években indult Amerikából és szektának tekintendő, akárcsak az ID. Egy formája annak, amit társadalomtudományos szaknyelven úgy nevezünk, hogy "szociális vallásosság", amely nem ugyanaz, mint a személyes szinten megélt meggyőződés. Olyasmik tekintendők a legnagyobb kreacionista "érveknek", hogy olyan komplex szervek, mint a szem nem jöhettek létre véletlen folyamatok által vagy, hogy vannak "hiányzó láncszemek" a foszillis láncban, de hozzáértőnek ezek nem jelentenek gondot, így Kampisnak sem. Az előadás témája annál is inkább sürgető, hogy sajnos Magyarországon is feltűnt már ez az unintelligens hozzáállás az Értem (Értelmes Tervezettség Mozgalom) képében. Szerencsére Erdélybe még nem szivárgott be szervezett, intézményi szinten a népbutításnak ez az alávaló formája, mert rosszabb mindennél, pont azáltal, amit Kampis is kihangsúlyoz, hogy megpróbálja tudományként eladni magát (Amerikában többek közt úgy hívják magukat, hogy "christian science"), holott annyi köze nincs hozzá, mint az ID-nek a valósághoz - természetesen ez nem sikerül: ennél azért még jobban figyelnek a közszférában, ám így is pár hozzá nem értő embert sikerül meggyőzniük ostobaságaik vélt igazáról.

A második előadás Csányi Vilmos nevéhez fűződik, aki Magyarország kétségkívül legismertebb és legelismertebb biológusa, biokémikusa és etológusa. Ő az evolúciós gondolat történetéről és magáról az evolúció történetéről tartott előadást. Az előadása fő része az emberi evolúcióról szólt, mikor és hogyan vált el fajunk fejlődése a többi főemlős fejlődésétől, valamint hogy mik a legszembetűnőbb különbségek és hasonlóságok közöttünk. Nagyon érdekes például a csimpánzok és az emberek viselkedésének hasonlóságai és különbségei, amely voltaképp az etológia szakterülete. A fő gondolat az, hogy míg a csimpánz voltaképp az elmúlt hat és fél millió év alatt szinte változatlan maradt, legalábbis biológiailag, addig az ember közösségi és közösséget teremtő lénnyé vált, valamint az, hogy ennek mik voltak a követleményei, mi volt az evolúciós nyomás és mik voltak a következményei. Mivel Csányi Vilmos az evolúciót egyik legalaposabban ismerő magyarországi tudós, az előadás informatív, precíz, kimért de gazdag, noha nem ömlengő: pont olyan, amilyen egy professzionális tudományos előadásnak lennie kell.

A harmadik előadást Pléh Csaba jegyzi, aki a magyarországi evolúciós pszichológia és kognitív tudomány egyetlen képviselője, legalábbis egyetlen ismert képviselője, továbbá nyelvész és agykutató. Előadása az evolúciós mechanizmusok az emberi tanulásban betöltött szerepét taglalja és emiatt a leghoszabb és legnehezebb előadás is egyben. Az alapvető tanulási folyamatok evolúciós perspektívába való helyezése után a komplex kulturális rendszerek kisbabák és gyerekek által való elsajátításának magyarázata következik. A tanulási folyamatoknak és az evolúciós gondolkodásnak három fő interszekciója létezik, amelyeket egyenként és bővebben is kiveséz, amelyek az előadás gerincét adják. Ezek az összehasonlító lélektan, a másik az egyéni különbségek előtérbe állítása és a harmadik az egyéni fejlődés hangsúlyozása és ez a harmadik a kognitív tudomány egyik alága. Ezek magyarázatot érdemelnek, mert a magyar szakkifejezések megtévesztőek, de mindez megtalálható a kötetben. Noha mindenik előadás tetszett a maga módján, számomra ez volt a legérdekfeszítőbb, mert a maga rövidségében (a témához képest) mutatta meg, hogy tetszik avagy sem, bármit is hozunk létre, bármit is gondolunk, bármit is érzünk, az mindig is az agyunk biológiai és anatómiai felépítésétől és működésétől függöt, ma is attól függ és valószínűleg mindig is ettől fog függeni. Arról nem is beszélve, hogy mennyi más biológia szükséglet meghatározza azt, hogy mit, hogyan és miért gondolunk vagy érzünk. Nagyon jó előadás, így egyszerűen, nem kell többet mondanom.

Az utolsó előadás Mérő László matematikus, publicista, pszichológus és gazdaságpszichológus előadása és ez az, amely az eredeti darwini gondolattól talán legtávolabb eső tudományterületre vezet el: a gazdaság területére. Mérő alapfelvetése, hogy a gazdaságban a biológiához hasonló darwini mechanizmusok működnek, csupán a működési egységek változnak meg: a természet helyett a piac világa, gének és mémek helyett mónok, organizmusok helyett vállalkozások és természetes, valamint szexuális szelekció helyett a tőke a mozgatórugó. Ennek megfelelően mondhatni a legelvontabb előadás, rengeteg analogikus példával és többszörös újraértelmezéssel és újrafelvetéssel, de mindvégig a tudomány és a valóság keretein belül haladva, végülis az egyik méltán legismertebb kortárs magyar matematikussal van dolgunk. Egy apró érdekesség: az előadás után Mihancsik Zsófia kérdéseit kissé erőltetettnek találtam, noha ez nem merült fel a korábbi előadók esetében. Folyamatosan vissza és visszatért ugyanarra a kérdésre, holott Mérő már többször megválaszolt és mindig próbálta másképp mondani. Ezt az apróságot leszámítva nem volt egyéb gondom.

A könyv szerkesztése érdekes, ugyanis az előadások szövegei nem olyan sorrendben követik egymást, ahogy a szerzők neve fel van tüntetve a borítón és ez némi zavarra adhat okot, noha nem minősül hibának, csupán furcsaságnak. A könyv puhakötésű, ha szemem nem csal, akkor újrahasznosított papírra nyomták, ha már szelekció és evolúció, az ötlet nagyon jó. Könnyen kezelhető, vékony, szinte füzetszerű kiadvány, amely minden ízében igényes és az olvasói igényeket kielégítő könyv. Külön dicséret illeti Sirály Dórit az ötletes borítóért, amelynek hatalmas ötlete nekem is csak többszöri megtekintés után esett le: noha nem sokat számít - gratulálok.

Így kérem, külcsín és belbecs egységben. Ilyen szakemberek véleményét kell kikérni evolúció terén. Amikor az evolúció kerül szóba, akkor irreleváns a hozzá nem értő emberek véleménye, a papok véleménye, a zenészek, a színészek, a tudom is én kik véleménye. Amikor az evolúció kerül szóba, akkor a biológusok, genetikusok, biokémikusok, agykutatók, bio-antropológusok, fizikai antropológusok, paleontológusok és paleoantropológusok véleménye számottevő és ezzel lezártuk a listát. Ezért képtelenség úgy egészében komolyan venni úgy a kreacionizmust, mint az ID-t vagy akár az Értem-et: nevetséges tudatlanságok hozzá nem értő emberektől, ahogy nagymamám mondaná: sületlenségek, érted fiam? Ahhoz, hogy valamit legalább megkezdhessünk cáfolni, legalább alapvető mechanizmusait ismernünk kell és megnyugtatok (vagy felzaklatok) mindenkit: annak kijelentése, hogy az evolúció a természetes és szexuális szelekció által működik még csak nem is a felszín kapirgálása - annál is kevesebb. Így elvárható, hogy aki cáfolni akarja a jövőben az evolúciót, az legalább annyira ismerje, mint aki támogatja és ismeri, még ha nem is teljességgel, mert ezt a legnagyobb evolúciókutatók (John Maynard Smith, Leslie Orgel, Richard Dawkins, Stephen Jay Gould stb.) sem állították vagy állítják soha. Elég csak Orgel második törvényére gondolni: "Az evolúció okosabb, mint te vagy." - ez azt hiszem tökéletes zárás és csak a miheztartás végett mondom.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

Fossziliák

2011-11-10T21:38:00.001+02:00

POCKET GUIDE

FOSSILS

(300 OF THE EARTH'S FOSSILIZED SPECIES)

A könyvet szerkesztette Carl Mehling.

Már régóta kerestem egy ilyen jellegű könyvet, mert több szempontból is érdekel a témája. Noha abban az értelemben kevésbé érdekel, hogy szinte egyáltalán nem foglalkozik a könyv az emberi faj kialakulásának foszillis maradványaival, ám nagyon szépen, tisztán és átláthatóan sorra veszi az organizmusok evolúciójának a sorrendjét, a legkezdetibb formáktól a legfrissebbekig.

Szerkezetileg a könyv két fő részre tagolódik. Az első rész egy rövid bevezető, ami letisztázza először azt, hogy mi is a fosszlia, ugyanis jómagam is meglepődve tapasztaltam, hogy elég sok tévedés él ezzel kapcsolatban. Ez után azzal folytatja, hogy elmagyarázza egyrészt az általánosan értett "tudományos módszernek" nevezett eljárást, majd azt, hogy a tudományos módszert miként alkalmazzák a fosszíliák feltárásában, beazonosításában, konzerválásában és kategorizálásában. A következő alfejezetben a fosszíliák kutatásában alkalmazott tudományágakat foglalja össze nagyon röviden és azt, hogy ezek milyen szerepet játszanak a kutatásban: biológia, geológia és paleontológia. Ezt követően a könyv létrejöttekor felvetett perspektívákat tárgyalja, mi céllal szerkesztették és adták ki a könyvet, majd végül a fosszília-gyűjtésről és annak "veszélyeiről" ír pár mondatot a szerkesztő.

A könyv második része a lényegi rész, itt kerülnek bemutatásra maguk a fosszíliák. A következő elemekből épül fel ez a bemutatás:

1. megnevezés

2. fénykép

3. rövid, folyószöveges bemutatás

4. statisztikai jellemzők:

a. osztály

b. rend

c. élőhely

d. eloszlás

e. földtörténeti kor (amelyben élt)

Noha maguk a szövegek és a bemutatók voltaképp rövidek, a lényeges információkat tartalmazzák. Emellett az is közrejátszik, hogy rengeteg fosszíliáról keveset lehet tudni, hiszen évmilliókról beszélünk, amikor azt említjük, hogy mikor éltek. A tartalmi rész három nagy alrészre oszlik: növények, gerinctelenek, gerincesek. Ez a három alapvető taxon létezik az organizmusok felosztásában a tudományok területén és lenyűgöző néhány gerinctelen, sőt puhatestű (polipszerű ammoniták vagy rákszerű trilobiták) fennmaradt fosszíliája is.

Amiért voltaképp nagyon érdekelt egy ilyen jellegű könyv beszerzése az, hogy később paleoantropológiával szeretnék foglalkozni: vagyis azzal, hogy a mai értelemben vett emberi faj, a homo sapiens sapiens, miképpen alakult ki - úgy biológiai értelemben, mint ennek következtében létrejövő mentális képességei tekintetében, akárcsak az ennek segítségével megalkotott kultúrájának szemszögét nézve. Ehhez pedig elmaradhatatlan tudni, hogy a természeti világ organizmusai miként alakultak ki, amelyek voltaképp a mi őseink - így van: a legősibb baktérium a legősibb rokonunk. Természetesen szükség egy sor másik mű beszerzése az emberi foszillis láncról, ám három már úton van.

Amit nagyon fontos elmondanom: az itt bemutatott háromszáz fosszília csupán töredéke, még csak 0.5 százaléka sem a teljes foszillis láncnak, sem a különálló fajok, sem a fosszíliák számát tekintve. A foszillis lánc oly mértékben van jelen a Föld minden zugában, hogy szinte észbontó. Ennek ellenére a legtöbb ember soha nem fog találni egyet sem: nagyon kell tudni, hogy mit holl keressünk, ahogy ebben a könyvben is bemutatott néhány rendkívül efemer jellegű, például növényi, fosszília is bizonyítja.

A könyv szépen, tisztán, érthetően, precízen szerkesztett - úgy, ahogy egy tudományos igénnyel rendelkező szerkesztő, vagy olvasó elvárná. A könyv tervezése kielégítő, se nem puritán, se nem hivalkodó, visszafogott, stílusos, a lényegre törekvő, mindazonáltal a megfelelő paramétereken belül gazdagon illusztrált: 300+ színes kép található benne. A nyelvezet egyszerű, lényegre törő, nem cirkalmas, barokk-mondatokkal telítetett, de nem is bulvár vagy hétköznapi. Az egyetlen kifogásom az, hogy a könyv mérete túl kicsi a vastagságához képest és így kissé nehéz forgatni, vagy egyáltalán nyitva tartani erőlködés nélkül, dehát ezért Pocket Series.

Mindent összevetve elégedett vagyok a könyvvel, a szerkesztővel, a tervezővel egyetemben: nagyon jó munkát végeztek, hiánypótló a végeredmény, még akkor is, ha ez a könyv inkább a kezdőknek, többek közt nekem is, mond újat, mintsem komoly szakmai tanulmánynak vagy gyakorlatnak lehessen nevezni, dehát nem is ez volt a célja. Mindenkinek ajánlom beszerzésre és forgatásra, mert nagyon jó áttekintés.

Egy tipp a végére: a könyvet nem föltétlen lineárisan kell olvasni, mint egy regényt.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

2012 DARWIN-ÉV!

2011-10-06T18:46:00.001+03:00

Jövő év Darwin-év.

Készüljünk fel rá megfelelően.

(Mike Rosulek plakátsorozata)

2009 szintén Darwin év volt. Akkor A Fajok Eredete kiadásának százötven éves évfordulóját ünnepelték a valósággal szembenézni képes emberek világszerte, ugyanis ama a legszorosabb értelemben korszakalkotó és paradigmaváltó mű 1859-ben jelent meg. Akkor valóban olyan alkalmat ünnepeltünk, amelyet nyugodt öntudattal lehet megülni. Ez alkalommal valamivel sötétebb eseményre emlékszünk, ám a maga módján, pontosan Darwin munkásságának fényében, mégis pozitív alkalom nyílik megemlékezni fajunk eme óriásáról: 2012-ben Charles Darwin halálának 130 éves évfordulójára kerül sor.

A Fajok Eredetének megemlékezését is megpróbálták aranyos kreacionista barátaink megmocskolni, így fel kell venni a kesztyűt, ha jövőben is próbálkoznak. Azt viszont, amit akkor csináltak, nehéz lesz alulmúlniuk. A kivénhedt és lecsúszott kreacionista gyerekszínész Kirk Cameron és szánalmas, ignoráns és szintén kreacionista játszótársa Ray Comfort kiadtak egy saját kiadású Fajok Eredetét, amelyhez a biológiában járatlan Comfort írt egy előszavat, amelyben őszerinte megdöntötte az evolúció tényét. Az igazán érdekes az, ha összehasonlítjuk ezt a meggyalázott változatot az eredetivel: négy nagy fejezetet hagyott ki Darwin művéből, természetesen pontosan azokat, amelyek Darwin legjobb bizonyítékait tartalmazták az evolúció tényére és amelyeket a kortárs molekuláris biológia, genetika és evolúciókutatás ezerszer és még többször is visszaigazolt. Természetesen Comfort előszava sem cáfolt meg semmit, csupán a szokásos és már unalomig felöklendezett kreacionista kifogásokat fogalmazta újra – más szóval: semmi különös vagy meglepő. Eugenie C. Scott fizikai antropológus a következőképp vélekedett Comfort előszaváról: "régen megdöntött kreacionista kifogások halmaza, rész- és félinformációk az evolúciókutatásról, félremagyarázások, a legjobb esetben is csupán homályos gondolatmenetnek nevezhető mocsár." Mindez csak azért történhetett meg, mert sajnos Darwin művei jogilag is a közkincs kategóriába tartoznak, ami azt jelenti, hogy bárki bármit tehet a szövegekkel, jogdíj fizetése és következmény nélkül. Úgy gondolom, hogy a jövő évnek ez kellene az egyik legfontosabb változása legyen: rábízni a darwini hagyaték kezelését egy kompetens és hozzáértő intézményre – például az Oxford University-re, ahol „Darwin rottweiler-e”, Richard Dawkins is tanár, aki mellesleg az egyik legjelentősebb kortárs evolúciókutató, memetikus, etológus és biológus: így megfelelő kezekbe kerülne a darwini hagyaték és nem kellene aggódnunk, hogy hozzá nem értő, tudatlan kretének esetleg megmocskolják fajunk egyik leghatalmasabbjának munkásságát.

Darwin evolúciós tételének magasfokú magyarázóképessége adja erejét, amely magyarázóképesség meghaladja minden más tétel, elmélet, elgondolás magyarázóképességét, főleg a nulla magyarázóképességgel rendelkező kreacionista vágyálmodozásokét. Legegyszerűbben megfogalmazva a darwini evolúciós magyarázat azért rendelkezik olyan kiemelkedő magyarázóképességgel, mert minden egyéb elmélettel szemben tökéletesen egyesíti a célt és a funkciót, a világra irányított kérdések két szféráját, ráadásul úgy teszi ezt, hogy mindvégig az objektív és episztemológiailag vizsgálható valóság talaján marad, mentesen mindenféle gyerekes metafizikai naívitástól. Természetesen mindig azzal szoktak előhozakodni, hogy Darwin elgondolásában számos hézag van, ami önmagában igaz, viszont ezek az emberek nem veszik figyelembe a A Fajok Eredetének megjelenése után eltelt százötven éves tudományos haladást, ami érdekes módon nem megcáfolta a darwini tételt, hanem alátámasztotta és újra és újra visszaigazolta és egyúttal ki is bővítette.

Természetesen mindez csak „eretnek tiltakozás Isten ellen”, „a tudósok beképzeltsége”, „szabadkőműves összeesküvés” és „keserűség, ami abból adódik, hogy ezek az emberek nem látják a világ összetettségét”. Ezek annyira nevetséges kifogások, hogy időt sem volna érdemes áldozni rájuk, ám szükséges, hogy néhány téveszmét leépítsek.

Általában a magamfajta, „fúj, tudományos” beállítottságú emberekre szokták azt mondani, hogy mindent túlmagyaráznak, ám ez felettébb irónikus ha megnézzük, hogy a tudomány mindig is az egyszerűbb magyarázatra törekszik, sőt minden tudományt összesítve mindig az egész valóságot egyetlen paradigmában törekszik magyarázni – a legszélsőségesebb egyszerűségre való törekvés amolyan Szent Gráljaként – erre legelőször is a fizika és a kvantumfizika törekszik, ám más tudományágakban is megjelenik a tendencia. A helyzet az, hogy aki megelégszik azzal, hogy Isten teremtette, annak minden, de abszolút minden munkája még előtte van: miért? és főleg hogyan? teremtette, mi vitte rá, hogy ennyi hibát ejtsen stb., és sok szerencsét kívánok ehhez, mert aki elfogadja ezt a premisszát az soha, de soha nem fog tudni A-ról B-re lépni anélkül, hogy ne csapná be magát, ez még Aquinói Szent Tamásnak sem sikerült, még ő is le kellett mondjon erről a teizmusról egy végső menekülést szolgáló deizmus kedvéért, pedig mindig őt emlegetik, mint „legnagyobb teológiai metafizikust”. A tudomány már egész indulása óta azon van, hogy a valóság létrejöttének körülményeit meglelje és minél egyszerűbb, elegánsabb, de kifinomultabb választ leljen erre a hatalmas kérdésre.

Ha ezt nem tudják ránk húzni, hogy túlmagyarázunk mindent, akkor viszont szűklátókörűek vagyunk, mert nem fogjuk fel a valóság sokszínűségét – mondja ezt valaki olyan, aki bizonyíthatatlan vágyálmodozásokban él, amelyek ráadásul bulvár és vulgáris kisemberi vágyakra szólnak mind, miközben a tudomány a párhuzamos dimenziókról (húrelmélet, M-elmélet, Stephen Hawking munkássága úgy általában), a rák és leukémia gyógyíthatóságáról, a fekete lyukak idő- és tértorzításáról (Stephen Hawking és Leonard Susskind munkássága) szerez egyre több bizonyítékot. Tiszta, hogy úgy járnak el a tudománnyal, mint a viccben a nyuszikával, hogy ha van a fején sapka azért verik meg, ha nincs, akkor meg azért. Olcsó, gyermeteg próbálkozások ezek, hogy besározzanak valamit, ami megszünteti, irrelevánssá és elévültté teszi piciny, drága kis lelküket, meg egyéb álmodozásaikat, amelyekről természetesen ők sem tudnak semmit. Ahelyett pedig, hogy képesek volnának átlátni a tudomány által feltárt grandiózus, elegáns hatalmasságát a valóságnak, ilyen szavacskákba menekülnek, mint lélek, isten, túlvilág és természetfeletti, amelyek közül soha egyik sem létezett megfigyelhető és kizárhatatlan jelleggel, miközben ezerszer hatalmasabb és csodálatosabb jelenségeknek lehetünk tanúi csak azáltal, hogy a csillagászattal foglalkozunk, két példa: a Voyager 1 űrszonda előreláthatólag 2012 és 2015 között elhagyja a naprendszerünket és felfedeztek egy új M kategóriájú exo-bolygót, amely ráadásul az általa keringett csillagtól is megfelelő távolságra van ahhoz, hogy élet alakulhasson ki rajta[1] – közben pedig a mai napig, a huszonegyedik században is azzal kell törődnünk, hogy mit írtak egy kétezer évvel ezelőtt összetákolt irodalmi műben, ráadásul nem is túl kiváló irodalmi műben, ha összevetjük mondjuk a hindu mítoszokkal, amely szintúgy irodalom, csak sokkal magasabb szintű. Ki kell mondanom, akárkit is sértek meg: szánalmas és emberellenes.

Ezek csupán töredékei annak a százötven éves tudományos haladásnak, ami A Fajok Eredete óta megtörtént, és amelyet a kreacionisták szeretnek figyelmen kívül hagyni vagy mivel azért teljesen figyelmen kívül hagyni nem tudják, azért mindenképp megpróbálják csökkenteni jelentőségét, és amelyért az említett műnek és szerzőjének kell köszönetet és hálát adnunk – ama mű és szerzője írta ki végleg a valóság egyenletéből, de az életéből mindenképp eltűntette Istent és ezáltal az utolsó gátat is elvette a valódi tudományos és következésképpen emberi fejlődés útjából. Az egyetlen másik szerző, aki Darwin hatásához közel kerül ebben a tekintetben az Friedrich Nietzsche, aki akkorát rúgott a kereszténységbe, amelyből azóta sem lábalt ki és soha nem is fog – Darwin és Nietzsche után már csak idő kérdése, hogy a kereszténység mikor megy tönkre és tűnik el végleg. Nehéz szavakba foglalni, hogy mennyire hálásak kell legyünk nekik, többek közt és leginkább, de nem csak, ezért a varázstalanításért, azért, hogy megpróbálták felnőttkorba terelni az emberiséget, hogy végre önmagát, a természetet, az univerzumot, az egész valóságot megismerhesse, ahelyett, hogy azon vitázna, hogy vajon milyen a szentháromság jellege.

Mivel társadalomtudományokat tanulok jelenleg és továbbra is ezzel szeretnék foglalkozni, muszáj pár a társadalomtudományokban sajnos a mai napig fennálló téveszmét eloszlatni. Tisztában vagyok vele, hogy számos ellenzője akad az evolúciós nézet bármiféle emlegetésének, különösen a társadalomtudományokban, de ez alaptalan és a legtöbb esetben az evolúció valódi ismeretének a hiánya okozza ezt, amely abból adódik, hogy egyrészt a darwini, azóta már tudományosan igazolt, elgondolást egyik oldalról a még mindig vágyálmokban és politikai arcátlanságban döjfölő egyházak, szekták és híveik támadják anélkül, hogy legalább alapvető mechanizmusait ismernék, másrészt pedig abból adódik, hogy a múltban számos alávaló politikai és szociális mozgalom a zászlajára tűzte, ám ezek vagy félreértették Darwin gondolatait (Spencer és a szociál-darwinizmus), vagy pedig ideológiai alapon szándékosan félremagyarázták (a náci felsőbbrendűségi eszme)[2]. Ebből kiindulva ideje megdönteni azt a poszt-modern tévedést, hogy a természettudományok és humántudományok, ide sorolva a társadalomtudományt is, nem tudnak mit mondani egymásnak. Ez a tudomány működésének alapvető félreértéséből származik és ha ez valóban így volna, akkor sem statisztika, sem egyéb tényszerű igazolás nem állna a társadalomtudományok rendelkezésére: gondoljunk csak arra, hogy mennyire fontos a geológia és a geológiai datálás a paleontológia és ebből következően a fizikai és kulturális antropológia számára. Ugyaníg gondoljunk arra, hogy mennyire fontos egy új osteológiai felfedezés, például egy új foszillía és annak eszközhasználatára utaló jelek, az emberi kultúra, többek közt gyökereit és kialakulását is, vizsgáló kulturális és, lévén szó eszközhasználatról, szocio-kulturális antropológia számára. Bárki, aki a „óh, de édi humántudományok” és az „ó, de keserű és rideg természettudományok” szétválasztásán ügyködik, az mély és otromba tévedésben dédelgeti magát és amint mondtam: alapvetően félreérti a tudomány működését.

Az elkövetkezendő Darwin-évi ügyködésem előfutára ez az írás. A jövő évben fokozottabb lesz az evolúcióhoz köthető cikkek száma és bizonyos tematikákat akarok végigjárni: például válasz a legjobbnak tartott kreacionista érvekre, amelyek sosem többek az evolúció félreértéséből vagy szándékos félremagyarázásából származó kifogásoknál, vagy a kultúr-evolúció, vagyis a memetika tárgyalása, a számbéli többszázezres foszillis bizonyíték hiányosságainak megléte, mint kreacionista hisztéria, Darwin gondolatának veszélyei, amikor nem a megfelelő szférában alkalmazzák, anekdoták és tévhitek Darwinnal és életével kapcsolatban, és így tovább. Ez év hátralévő részét arra fogom felhasználni, egyéb tevékenységeim mellett, hogy ezeket a témákat és társaikat megfelelően ledokumentáljam, hogy egy olyan áttekintését adhassam jövőben Darwin munkásságának, az evolúciónak és a hozzájuk köthető szféráknak, amiket nem csak, hogy olvasni, de megírni is érdemes.

Remélhetőleg sikerrel járok majd. Remélhetőleg az evolúció úgy segített meg – agyilag, nem másképp: nem kell már ezt is félreérteni vagy –magyarázni.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

[1]http://www.guardian.co.uk/science/2011/sep/13/super-earth-exoplanet-found-support-life?CMP=OTCNETTXT9375

[2] Ez ugyanígy érvényes Nietzsche munkásságára, amelyet a bigott és náci-szimpatizáns nővére Elisabeth Förster-Nietzsche és férje Peter Gast írtak át a náci ideológia számára, amelyet később egy olasz történész és egy szintén olasz filozófiatörténész állított helyre: Montinari és Colli. Nietzsche, individualista gondolkodóként, a legteljesebb mértékig ellene volt minden populista mozgalomnak, így a nacionalizmusnak és a nácizmusnak is. Egy anekdota ezzel kapcsolatban: nemzetiség szempontjából Nietzsche porosz volt, egészen addig, amíg le nem mondott róla, tehát egész haláláig a korában az egyetlen ismert és híres, hivatalosan és törvényesen nemzetnélküli, vagy ha úgy jobban tetszik, nemzettelen kultúrember volt. Ezek után a szélsőjobb demagóg szintjére sűllyeszteni szó szerint arcátlanság volt. Annál is inkább érdekes ez, hogy Spencer munkásságának és a szociál-darwinizmusnak az egyik legsúlyosabb kritikája pontosan Nietzsche műveiben található.

Agyatlantisz ver. 2.0

2011-09-18T21:08:00.016+03:00

Daniel Dennett

Content and Consciousness
(Magyarul: Tartalom és tudat)

Egy olyan műről írok ezúttal, amely az egyik legfelvillanyozóbb, de egyúttal legnehezebb is volt mind közül, amiket huszonöt évem alatt olvastam. Már szeptember elején befejeztem a könyvet és azóta tologatom a recenzió megírását, mert egyszerűen annyi információ, annyi tartalom van benne, hogy azóta is ülepedik lefele és egész egyszerűen azt sem tudtam, hogy miképp fogjak neki, melyik oldalról próbáljam megközelíteni ezt a monolitet.

Aki követi a blogot, annak Dennett-et nem kell bemutatni, példaképemről van szó, ám ez a könyve abból a szempontból érdekes, hogy az első nyilvánosan megjelent írása, a doktori dolgozata 1969-ből. Amikor letettem a könyvet, úgy elgondolkodtam, hogy milyen csodálatos voltaképp, hogy némely emberek huszonévesen ilyen szinten gondolkodnak és élnek, mint ő és milyen jó, hogy még van pár ilyen is világunkban, nem csak a csandala, hogy másik szellemi atyám kedvenc szavával éljek.

Szerkezetileg a könyv két nagy részre oszlik, ezek a The Language of Mind (Az elme nyelve) és a Consciousness (Tudat), amelyek további alfrészekre, fejezetekre oszlanak. Ha a cím nem árulta volna el, és még a két fejezetcím sem, akkor megteszem én: a könyv témája az egyik legrégebbi és legnagyobb emberi kérdéssel foglalkozik, ami az agy és az elme viszonya. Dennett hozzáállása, amint már párszor írtam, az úgynevezett kognitív tudományos hozzáállás, amelynek egyik elindítója és máig legnagyobb támogatója. A kognitív szempont egy inter- és multi-diszciplináris szempont, amelybe beletartozik a pszichológia, a filozófia, a neurológia, a mesterséges intelligencia kutatása, az antropológia és az oktatáselmélet, valamint ezeknek valamennyi alága és diszciplínája. Legalapvetőbben fogalmazva a kognitív agykutatás azt vizsgálja, hogy az agy miképpen hozza létre a magasabb rendű kognitív funkciókat és hogy tisztábbá váljék az agy/elme viszonya: azt, hogy miképpen képesek bio-kémiai folyamatok gondolatokat és érzelmeket létrehozni. A legfontosabb jellemzője, hogy szakít a korábbi úgynevezett karteziánus dualizmussal, tehát azzal a nézettel, hogy az elme az valamiféle szellemi, anyagtalan (akármit is jelentsen ez a két szó) valami-csodálatos-vagy-valami-más-egyéb, amely az agytól teljesen különálló - Dennet fogalmazza meg teljesen tisztán, hogy ezzel a "karteziánus színházzal" az a baj, hogy minden magasabb kognitív funkcióhoz kötődő problémát egy vizsgálhatatlan, elérhetetlen, végletekig absztrahált valamibe vetít ki, amivel nincs mit kezdeni - még azok sem tudják, hogy mi is valójában ez a "szellemi, anyagtalan elme", akik minduntalan ajnározzák, mert ha az, aminek tartják, akkor semmi tapasztalatuk és így információjuk sem lehet róla: így pedig hogyan is tudnának róla bármit is, még akár csak azt is, hogy egyáltalán létezik-e? Pontosan az a probléma az "anyagtalan, szellemi elmével", mint a "lélekkel" - egy jel sem létezik arra, hogy bámelyik is létezne. Így tehát a mű egy olyan kérdéssel foglalkozik, ami akkor sem volt megoldottnak tekinthető és voltaképp ma sem az, még akkor sem, ha a kognitív agykutatás számos nagyon lényeges felfedezést tett és számos más ostoba mítoszt oldott fel, amelyeket korábban megoldhatatlannak gondoltak. Az egyik ilyen lényeges felfedezés az MRI (mágneses rezonancia-vizsgálat) és fMRI (funkcionális mágneses rezonancia-vizsgálat) által kimutatott tény, hogy az "elme" nem különálló valami az agytól, hanem annak egy integráns funkciója, vagy funkcióinak összessége, amelyekbe beletartoznak a gondolkodás, az érzelmek és még egy sor más úgynevezett "magasabb kognitív funkció".

Már a könyv indítása belecsap a közepébe a témában nem járatos olvasó számára: azzal kezdi, hogy felvezeti, majd egyenként kivesézi és ahol szükséges kritizálja, majd továbbviszi azt a három elméletet és beszéd- valamint gondolkodásformát, amellyel az agy/elme problematika megközelíthető. Ez a három forma az extenzionális, intenzionális valamint intencionális nyelv- és beszédformák. A könyv ezen része rendkívül száraz az átlagolvasó számára, mert a legprecízebb modális logikai alapokon építi fel azt a lehetséges nyelvezetet, amely segítségével a probléma megfelelően reálisan és demitizálva, valamint demisztizálva közelíthető meg. Ezután egy külön alfejezetet szentel az intencionalitás kérdésének, amely nem csak egy beszédforma, hanem maga az intencionalitás, vagyis a szándékoltság és szándék kialakulásának kutatása is. Dennett egyik szaktereülete az intencionalitás kutatása, külön könyvet is szentelt ennek később, ami nem véletlen, hiszen a szándékoltság megjelenése a púr ösztönléttel szemben az egyik legkritikusabb pontja főemlősből legalább fél-emberré való válásunknak. A következő alfejezetben megadja az agy evolúciós kialakulásának és mi esetünkben evolúciós kifinomulásának körülményeit - ez az egyik legérdekesebb része a könyvnek, mert tisztán láttatja a kontinuitást közöttünk és a más hominid fajok között, amelyet vallásos-nem vallásos-romantikus emberek ott próbálnak tagadni, ahol csak tudják. Csak próbálják tagadni, mert ezt egész egyszerűen annyi tény támasztja alá, hogy nem lehet megkérdőjelezni, csak épp tudni kell kinek a véleményére kell adni ezen a téren: azéra, aki ért hozzá - biológusok, evolúciókutatók, paleontológusok, fizikai-antropológusok és nem papok, kreacionisták, misztikusok, "tanítók", guruk stb. (nem mintha a második felsorolásból bámelyiknek is releváns volna a véleménye bármivel is kapcsolatban - pl: amikor annak idején II. János Pál elismerte, hogy létezhetnek Földön kívüli létformák - mintha ugyan a korábbi tiltakozása bármit is számított volna egy asztrobiológus, mondjuk épp Carl Sagan, szavával szemben). A következőkben bemutatja a különböző lehetséges elméleteket azt illetően, hogy az agy miképpen tárol információt a szub-szimbolikus (tehát neurológiai) szinten, valamint, hogy mi a különbség a szándékoltság és a céltudatosság által vezérelt cselekvések között, ami roppant fontos, hiszen általában a kettőt könnyen összetéveszik. Ezek után a funkció és tartalom, valamint a nyelv és tartalom problematikáját tárgyalja, hogy a tárolandó tartalom fokozatos növekedése miképpen vonta maga után az agyi funkciók kifinomodását és fordítva, hogy az agyi funkciók kifinomodása miképpen tette lehetővé egyre fokozottabb mértékű tartalom felhalmozását, vagyis a szub-szimbolikus szinten miképpen lehetséges tartalmat rendelni a neurológiai jelenségekhez. Az első rész utolsó alfejezetében megvonja az éles határvonalat a szimbolikus (tehát "elme") és a szub-szimbolikus (tehát agy és neurológia) szintjei között egy témát taglalva, ez pedig a fájdalom, mint az ember és voltaképp minden organizmus legfontosabb evolúciósan hiperérzékennyé vált percepciója - hogy miért pont ez az, azt az ízes felfedezést meghagyom azoknak, akik veszik a fáradtságot és elolvassák a művet. Érdemes, de készüljenek fel, hogy hosszabb ideig le fogja foglalni az idejüket.

Itt ér véget a könyv első része, de már eddig is olyan mennyiségű és minőségű információt adott át, hogy lélegzetvétel szükségeltetik. A második részben kitágítja az értelmezés szintjeit és ekkor megváltozik a stilisztikája is: itt már nem szükséges oly precíz modális logikai nyelven fogalmaznia, mint az első részben, így több helyen olyan analógiákat, hasonlatokat használ, amelyek nem egyszer még mosolyt is csalhatnak az ember arcára. Arról nem is beszélve, hogy a különböző csodálatos-misztikus-mitikus-romantikus nézetrendszereket folyamatos csipkelődésnek teszi ki, ami nem egyszer irónikus és humoros szójátékokban, gegekben nyilvánul meg, amelyek szintén megmosolyogtatóak. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a könyv bármit is veszítene a téma tárgyalásának komolyságát vagy tudományosságát illetően, csupán bizonyos értelemben a nem föltétlen szakértő olvasónak is befogadhatóbbá válik a narratíva. Tematikailag ott indít, hogy az introspekciót veszi górcső alá és megmutatja, hogy az introspekció miért nem a legmegfelelőbb (ön)megismerési forma - a tudományok nem véletlenül nem adnak semmit a személyes, anekdotikus, de kontrollált környezetben le nem ellenőrzött "megélésekre" (akármik is legyenek ezek). Ebből következően leépíti és szétboncolja az azóta már elvetett "felfogógépezet" elméletet, amely szerint az agy egy felfogógépezettel rendelkezik, amely befogadja és rendszerezi az információt, de szimbolikus és nem szub-szimbolikus szinten - Dennett szépen láttatja, hogy ez nem több, mint a karteziánus dualizmus egy modernizált változata, de nem oldja meg az agy/elme problémát, csupán elodázza egy későbbi kérdésre: előbb találjuk meg a "felfogógépezetet" (akármi is legyen az). A következő fejezetben megteszi a különbséget a tudatosítás/tudatosság (awerness) és a tudat (consciousness) között, amit magyarban a nagyon hasonló forma miatt könnyen össze lehet keverni, noha két kifejezetten különböző állapotról van szó. Az ezt követő fejezet az egyik legfontosabb az egész könyvben, mert leépíti a "mentális képek" mítoszát, vagyis azt, hogy nem tárolunk képeket az agyunkban, hiába "látjuk a szemünk előtt lebegni", amikor emlékezünk vagy gondolunk valakire/valamire. Ennek a fejezetnek a két alfejezete, "A képek jelenségének természete és az introspektív csapda", valamint "A színek" címűek, a könyv legfelvillanyozóbb részei - olyan könnyed eleganciával építi le az ezeket körülvevő mítoszokat és egyéb tévedéseket, hogy élvezet olvasni, még akkor is ha kifejezetten nehezek, úgy tematikailag, mint nyelvezetileg, mert itt kénytelen bevonni a valóságérzékelést és a fizikát, valamint kvantumfizikát is. Ugyanakkor kitér arra is, hogy miképpen állapítható meg és vizsgálható egy episztemológiailag létező objektív valóság szemben a számtalan metafizikai és hermeneutikai "igazsággal" szemben. Egyszer s mindenkorra kivégzi "az én világom, te világod" ostoba és gyerekes álmodozásait. Pont. Ez a felettébb "örömtelen és keserű, mert nem látja a szépséget"-fejezet után két alapvető agyi funkciót elemez, a gondolkodást és a cselekedetek megindoklását, mindkettőt úgy szimbolikus, mint szub-szimbolikus szinten, végigvíve, hogy voltaképp képtelenek vagyunk számot adni az agyunk működéséről: nem tapasztaljuk, nem érezzük a neuronszinapszisaink működését, nem tudatosítjuk és nem is vagyunk képesek tudatosítani, hogy mit jelent gondolkodni, mit tesz az agyunk gondolkodás közben, csupán a végeredményt, magát a gondolatot tapasztaljuk és elmondja azt is, hogy hatalmasat téved, aki a gondolatok ezen szekvenciáját nevezné a gondolkodásnak. A fejezetet a ráció és az ok különbségével zárja le, vagyis azzal, hogy nem ugyanazt jelenti a "mi volt a rációd e cselekedetre?" (what was your reason) és a "mi okból cselekedtél így vagy úgy?" (what caused you to do A or B?), pontosan amiatt, hogy az első intencionalitást tételez fel, míg a második csupán ok-okozati láncot, ami lehet szándék nélküli reflexcselekvés is, ami nem mindegy. Innen egyenesen lépik tovább a következő problémára az akarat, akarás, az intencionális cselekedetek és mindezek fontosságának tárgyalására, ahol előveszi és továbbviszi a két legnagyobb kontinentális nyelv- és elmefilozófus munkásságát: Ludwig Wittgenstein-ról és Wittgenstein munkásságának szakértőjéről, Gertrude Elizabeth Margaret Anscombe-ról van szó. A könyv utolsó fejezete a nyelv és a megértés, a tudás és a megértés, valamint a nyelv és az információ viszonyaival foglalkozik. Ez után már csak a konklúziók maradtak az utolsó alfejezetben, amelyek felettébb meglepőek, de nem fogom senki örömét elrontani és csak annyit mondok el, hogy ha kézbe venné esetleg valami (intencionálisan semleges és kauzális) véletlen folytán a könyvet és csak a konklúziókat olvassa el, azt sem fogja tudni, hogy Dennett melyik bolygóról érkezett, de az biztos lesz, hogy nem a Földről, viszont ha elolvassa a könyvet, akkor e fejezet mindent tisztába tesz, az elvarrható szálakat elvarrja és a nem elvarrhatóakra pedig lehetséges tudományos hipotéziseket állít fel a jövőbéli (mostanra, amikor írom e recenziót, már múltbéli és rendkívül eredményes) kutatások esetére.

Természetesen ez csak egy nagyon vázlatos, nagyon felületes bemutatása ennek a sokrétű műnek, hogy a borítóhoz passzolóan fogalmazzak: csupán dióhéjban mutattam be a könyvet. Egyszerűen nem tudok rosszat szólni róla - a tartalmáról semmiképpen, de még a kiadásról sem: végülis a Routledge Press-ről van szó, akik az egyik legigényesebb és legkiválóbb angol kiadó, nem csak könyveik és szaklapjaik külalakját, de tematikáját tekintve is. Mindenkinek ajánlanám a könyvet, akit érdekel ez a rendkívül időtálló agy/elme problematika egy racionális, logikus, demitizált, demisztizált és tudományos feldolgozása, igen, az episztemológiailag vizsgálható objektív valóság talaján, egyetlen percig sem engedve semmiféle szép, költői metafizikai ömlengésnek - a fennebb említetett Ludwig Wittgenstein szavaival élve "A tények a logikai térben - ez a valóság"-talaján mindvégig.

(Megjegyzés: e zseniális és koraszakalkotó műnek még nem létezik magyar fordítása, ami hallatlan mulasztás a magyar nyelvű szakirodalom részéről/-re.)

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

Mama

2011-08-02T13:44:00.010+03:00

Christopher Hitchens
The Missionary Position
Mother Theresa in theory and practice
(A misszionárius pozíció: Teréz Anya elméletben és gyakorlatban)

Egy jó ideje ismerem ezt a könyvet, hallomásból mármint, azóta, hogy ismerem a szerző nevét is. Először ez a könyv alapján készült Hell's Angel (A pokol angyala) című dokumentumfilmet láttam, amiben maga Hitchens a narrátor. Előbb ejtek pár szót a szerzőről mivel első alkalommal esik róla szó a blogon, majd rátérek magára a könyvre.

Christopher Eric Htichens (1949 - ) angol-amerikai író, akinek könyvei, esszéi és cikkei már negyven éve részei az amerikai közéletnek. Számos újságnak dolgozott, többek közt a The Atlantic-nek, a Vanity Fair-nek, a Slate-nek, a World Affairs-nek, a Free Inquiry-nak, és a The Nation-nek. Számos nyilvános vita résztvevője és 2005-ben az ötödik legfontosabb amerikai intellektüellnek nevezték ki. Hírhedt polemikus stílusa, amely nem ismer sem határt, sem gátat és ez nem barbarizmust jelent, csupán azt, hogy könyörtelen standardjai vannak és azokat fenn is tartja minden körülmények között, különösen a vitáiban olyan, mint egy bika, aki mozgó célpontot lát. Olyanokat tart példaképének, mint George Orwell, Thomas Paine és Thomas Jefferson és főképp a Teréz Anyát, a Clinton családot és Herry Kissinger-t leromboló kritikáiról ismert. A cikk végére beillestettem egy válogatást különböző vitáiból, érdemes megnézni. "Messze földön ismert" nyíltan és szemrebbenés nélkül vállalt ateizmusáról, egyház- és vallásellenességéről, valamint különösen iszlámellenességéről, akárcsak a rossz értelemben vett ultra-polkorrekt multi-kulturalizmust érintő megsemmisítő kritikájáról. Tavaly év júniusában gégerákot diagnosztizáltak nála, de ahogy elvárható volt, ez nem törte meg - ugyanaz a sziklaszilárd ember maradt, aki volt előtte, az a "keserű és ultra-kritikus" alak (mintha a keserűséggel és ultra-kritikussággal olyan nagy baj lenne). Idén áprlisiben elvesztette a hangját, mert betegsége megroncsolta hangszálait, ám még ez sem törte meg: nem tért meg, nem lett hisztis, nem lett nyavajgó. Ajánlom olvasásra a cikkét, amit hangjának elvesztésének alkalmából írt, jelen recenzió végén linkelem.

Azon könyve, amelyről most fogok írni egy csapásra ismertté tette azok előtt is, akik korábban nem ismerték a nevét és munkásságát, mert egy olyan közszemélyiségnek és közimádatnak örvendő személyiségnek rontott neki, akire mindenki felnézett - nos, majdnem mindenki. Hitchens természetesen nem az egyedüli kritikusa eme nőszemélynek, de az mindenképp bizonyos, hogy ő a legkitartóbb és legerősebb kritikusa. Hitchens kritikája kétoldalú: egyrészt megkritizálja eszmei szempontból, hogy állítólagos keresztényi ártatlansága, alázatossága ellenére mennyire könyörtelen, cinikus és számító volt, másrészt pedig megkritizálja a világi dolgokban való eljárása okán is, ami enyhén szólva hagy némi kivánnivalót maga után. A könyv elő- és utószóval együtt hat fejeztre van felosztva, amelyek különböző szemszögekből vizsgálják meg a "Teréz Anya-jelenséget". Stilisztikai szempontból a megszokott magasszintű irodalmiassággal dolgozó Hitch-et kapjuk, aki mindazonáltal mindvégig kőkemény és racionális marad.

Három példát hoznék fel a könyvből, amelyek megfelelően láttatják azokat a pontokat, amelyeket Hitchens felhoz Teréz Anyával kapcsolatban. Az első lehet az, amikor Haiti vendége volt meglátogatta a Duvalier diktátorcsaládot, pénzt fogadott el tőlük, aminek egyértelműen a helyiek itták meg a levét, majd később eképpen nyilatkozott: "A Duvalier család szereti a népét és a nép is szereti őket. Számomra egy nagyon szép lecke volt." - mondta mindezt egy olyan diktátorról, akinek voodoo alapú rezsimje feltehetőleg több, mint harmincezer haitii áldozata volt. Felmerül a kérdés, hogy a haiti népen segített-e az adománnyal? Szó sem róla, olajra lépett vissza Kalkuttába, hogy újabb egyházi intézményekbe ruházzon be: nem kórházakba, hanem kolostorokba, apácazárdákba, vagyis mind olyan intézményekbe, amelyek nem a szegényeken segítettek, hanem a vallását terjesztették. Második példa, maga a kalkuttai Haldoklók Háza (Home for the Dying), ahogy nevezte azt. A média és közvélemény repes volt a projekttől, de egy látogatás elég ahhoz, hogy az ember átértékelje az egészet. Először is nem voltak ágyak, hanem a földön hordozókon feküdtek az emberek, egy-egy szobába harmincan is bezsúfolva, nem volt fürdőszoba, sem privát wc, csak közös wc, amelyben egymás szeme láttára kellett ürítsenek a betegek, mármint azok, akiknek volt még erejük elmenni addig. Ebben a "kórházban" aszpirinnél erősebb fájdalomcsillapító nem volt és nem sterilizálták a tűket sem, mert egyik nővér szavaival élve: "minek? ezeknek már úgyis mindegy." - mindez azért, mert a kedves Mamának fétise volt a szenvedés, mármint mások szenvedése, és azt vallotta, hogy csak a szenvedés által juthatnak el Krisztushoz és ő maga pedig csak akkor értheti meg megváltóját, ha elmerül a világ szenvedésében - más szóval mindezt csak azért tette, azért szenvedtette ott az embereket megfelelő állátás nélkül, amire bőven futotta volna a sok díj és kitüntetés hozta pénzből, a segélyekről nem is beszélve, hogy ő maga megvilágosodjon: ez az a pont, ahogy Hitchens kijelenti, hogy ez a fehérnép egy cinikus, szadista, könyörtelen számító volt és semmi több - és igaza van. A harmadik eset, amit felhoznék pedig az, amikor mindannyiunk kedvenc Anyja pénzadományt fogadott el Charles Keating-től, akiről később kiderült, hogy az Egyesül Államok történetének legnagyobb csalását vitte véghez és feltehetőleg tízezernél is több idős ember veszítette el minden megtakarított pénzét - ebből származott az az adomány, amit a Mama elfogadott. Ámde csak ezután következik a történet két pikáns részlete. Az első az, hogy amikor Keating-et bíróság elé állították, akkor Teréz Anya írt egy levelet a bírónak, hogy legyen könyörületes Keating-gel, merthogy ő az adományával mennyi szenvedőn segített és a bíró legyen olyan kedves és nézzen a szívébe és kérdezze meg magától, hogy Krisztus mit tenne egy ilyen helyzetben - ezt a lekezelő pofátlanságot! Arról nem is beszélve, hogy Amerika történelmének legnagyobb csalóját védte, amit még az ő keresztény hite is elítélt volna. Kellemetlen. A vádlóügyvéd, Paul Turley, nem tudta megállni szó nélkül és válaszolt az Anyának, hogy legyen olyan szíves ő nézzen a szívébe és kérdezze meg mit tenne Krisztus egy ilyen helyzetben, mert valószínűleg ő visszaszolgáltatná a lopott pénzt azoknak, akiktől ellopták és formálisan fel is kérte erre. Itt a második pikantériája az esetnek: mit gondolnak visszaszolgáltatta? Természetesen nem: kellett a sok kolostorra, meg zárdára. Az ilyenek, hogy egy adományból nem gyógyszert vett a Haldoklók Házába, hanem egy aranyozott oltárat már egészen eltörpülnek az ilyen esetek mellett. Az pedig már a gusztustalan, pofátlanság netovábbja, hogy a nem keresztény haldoklókat végső haláltusájuk során, módosított rítussal, hogy ne vegyék észre, megkeresztelték - ez olyan szintje a privát szféra megsértésének, ami orwelli magaslatokat ver.

A könyv, noha alig haladja meg a száz oldalat, így nevezhetjük akár polémikus tanulmánynak is, kifejezetten felháborító. De nem Hitchens a felháborító, vagy az, hogy írt egy ilyen tanulmányt, hanem a tanulmány alanya, a kedves Teréz Anya. Én itt csak három történetet meséltem, de a mű telis tele van még számos olyan esettel, amitől az embernek feláll a szőr a hátán és kinyílik a bicska a zsebében. Már évek óta zavart, hogy minden istenes-túlvilágos látszata ellenére egy nagyonis evilági birodalmat igazgat, de egyszerűen nem volt elég információ a rendelkezésemre bocsátva, hogy átnézzem a helyzetét. Ekkor jött kapóra Hitchens írása, amelynek állításait bescannel-t dokumentumokkal és hivatkozásokkal támaszt alá, amelyekre rá lehet keresni, interjúk, filmfelvételek, írások, cikkek, hírek formájában.

Meg kell mondanom sosem volt szimpatikus az Anyu és kifejezetten örvendtem, hogy Hitchens úgy nekirontott, hogy szó szerint ledöntötte a trónjáról. Garantálom, hogy aki elolvassa ezt az írást és tisztába kerül bizonyos tényekkel, annak soha többé nem lesz már az Teréz Anya, aki volt korábban és akit egekig ajnározott a média, holott a földig, sárig kellett volna tipornia. Ezt megtette a média helyett Christopher Eric Hitchens és szavamra mondom: ideje volt!

The Best of the Hitchslap (részletek Christopher Hitchens vitáiból, nagyrészt a hitvitáiból)

Hitchens cikke megnémulása alkalmára itt olvasható.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

VARÁZSTALANÍTÁS

2011-06-27T12:25:00.021+03:00

Daniel C. Dennett

Breaking the Spell: Religion as a natural phenomenon
Viking Penguin, USA, 2006

Recenzió: Ivácson András Áron
A mű címe magyarul: "A varázs megtörése: a vallás, mint természetes jelenség."

"Hogyan vitázhatok a hittel? A vak hittel? Kérem. Gondolkozzanak."

Már egy jó ideje szemeztem ezzel a művel mielőtt felmerült a lehetőség, hogy Amazon-ról megrendeljem, de nem is tétováztam sokat. Korábbi tapasztalataim (egy másik Dennett mű és több cikke) alapján nem számíthattam semmi rosszra. Nem is csalódtam.

Dennett már az elején tisztázza, hogy ezen művét nem csak a szakmabelieknek és a szakértőknek, vagy egyáltalán a téma iránt érdeklődöknek írja, emiatt tesz pár kompromisszumot, ami irritálhatja a témában jártasakat, viszont vonzóbbá teszi az átlag olvasó számára. Az első ilyen kompromisszum, hogy a lábjegyzetek helyett minden jegyzet a könyv végében található, amiben plusz információt közöl az érdeklődők részére, amik esetleg az átlag olvasó számára túlságosan megbonyolítanák az olvasást, és megtörnék a szegény pára lelkesedését. Számomra ez kellőképpen irritáló volt, mindig hátralapozni a plusz információért. A másik kompromisszum, hogy a leglényegekig hatoló elemzéseket kihagyta a fő szövegből, ezek szintén a könyv végén találhatóak függelékekként, szám szerint négy. Ezek taglalására kitérek, amikor a mű tartalmáról fogok írni.

A könyv három fő részre van felosztva, amelyek további alrészekre és azok pedig több fejezetre vannak tagolva, amelyek tematikailag és a vallások fejlődését tekintve, kronológiailag vannak egymás után rendezve. Az első fejezet a könyv címét és programját részletezi. A mű célja megmutatni, hogy a vallás, mint társadalmi jelenség és maga a hittételei is természetes jelenségek és természetes okaik vannak. Ez két szempontból értendő: egyrészt úgy, hogy semmi transzcendens elem nincs bennük, másrészt pedig úgy, hogy természetes okokból alakult ki, természetes folyamatok által. A varázs megtörését pedig arra érti, amit én az elmúlt évszázad, de különösen Nietzsche óta, legfontosabb megvalósításnak tartok: azt a varázst kell megtörni, hogy a vallást és a hitet nem lehet a tudomány és a ráció eszközeivel vizsgálni - ez pedig az egyik legfontosabb lépés, aminek számos etikai, politikai, társadalmi és mentálhigéniás következménye van. Ezután sorra veszi, hogy a tudományos eljárás miért alkalmas arra, hogy szétszedje és elemezze nem csak a vallás, mint intézmény, hanem a vallás, mint szubjektív elkötelezettség jelenségét is. Ebben pedig szakadatlanul, tántoríthatatlanul és tényszerűsége okán megállíthatatlanul szétbont minden ideát, minden misztikumot, minden csodát és mindent, amire nem létezik tényszerű visszaigazolás. Dennett hozzáállása közel hüllőszerű: az a hidegvérű és -fejű problémafelvetés, ami a művet jellemzi, az egyedülálló - semmi nem áll az útjába, semmi önvédelmi mechanizmus, semmi "de reményt ad az embereknek"-féle kifogás, semmi, ami hátráltatná a direkt kérdőrevonást a vallás és a vallásosság alapjait tekintve.

A második nagy rész a vallások kialakulásával foglalkozik és ez volt számomra a könyv egyik legérdekesebb része. Itt megadja a vallásosság számos elemének a korai evolúciós okait, amiből egy párat itt röviden összefoglalok. Ezek a következőek lesznek: a babonásság evolúciós oka, az emberi intencionalitás kialakulása és ebből következően az első animista vallások megjelenése, amelyek az archeológiai és történelmi adataink szerint az általunk ismert legelső formái a vallásosságnak. Dennett pedig pont azt mutatja meg, hogy mindennek természetes, evolúciós okai vannak és semmi transzcendens nincs egyikben sem. Az első magyarázat megadásakor felhozza B.F. Skinner szociál-pszichológus, evolucionsita behaviorológus híres kisérletet, amikor egy galambot egy kalitkába helyeztek, amelyben az etetőcsövön keresztül, meghatározott időközönként adott a madárnak enni- és innivalót. A kisérlet hatalmas eredménye a következő: Skinner és csapata felfigyelt, hogy az idő múlásával a galamb megpróbálta megismételni a legutóbbi ételadag előtti utolsó mozdulatait - vagyis: babonás lett, hogy azok a mozdulatai váltották ki az ételt. Ennek az a hatalmas implikációja, hogy megmutatja, hogy a babonásság állapota nem kizárólag az emberre jellemző, tehát nem teszi egyedülállóvá ez a jelenség, az embert, mint fajt. Ez a kisérlet tisztán láttatja, hogy a babonásság sokkal messzebbre nyúlik vissza az evolúciós láncon, mint azt sokan gondolnák - következésképpen természetes jelenség, nem azért babonás egy organizmus, mert eredményes a teljesen random módszere, hanem azért, mert azt hiszi, hogy eredményes a módszere, holott a módszeren kívüli objektív változók folyásolják be az eredményt. Az intencionalitás kérdése valamivel komplexebb és nagyon röviden fogom itt tárgyalni, Dennett maga is három alfejezetet szentel a témának. Amikor az organizmusok intencionalitása kellőképpen kifejlődött az érzékeik fejlődésének következtében, szemben mondjuk a kagylóval, amelyik csupán a nyelvét érő hullámokból tájékozódik, a mozgáspercepció kiélesedett. A korai emlősök, tehát a korai hominidek is, három fő okból lettek kifejezetten érzékenyek a mozgásra: minden mozgás mögött intenciót feltételeztek, mert el kellett döntsék, hogy az a mozgás egy ragadozó a fűben (például), préda, amit el lehet ejteni, vagy egyszerű természeti jelenség, ami ilyen léte ellenére lehet veszélyes vagy semleges. Ez volt az oka a korai emberek esetében az animizmus kialakulásának, vagyis a természeti erők megszemélyesítésének: az intencionalitás fejlődésének evolúciós okaiból következőleg, minden náluk hatalmasabb és ezért félelmet keltő erő mögött intenciót láttak, általában káros intenciót, amit úgy gondoltak, hogy imádattal (tehát alávetettséggel), rítusokkal (tehát babonával), áldozatokkal (tehát ingyen ajándékokkal) ki tudnak engesztelni. A természetben két organizmusfajta létezik: fészeklakó (altricial) és fészekhagyó (precocial) - ez azt jelenti, hogy a fészekhagyó fajok utódai már ösztöneikkel és megfelelő tudással jönnek a világra, míg a fészeklakó fajok utódait hosszú ideig nevelni, tanítani és gondozni kell. Gondolom mondanom sem kell, hogy az ember az utóbbiba tartozik, de nem az egyedüli. A fészeklakó fajok kicsinyei megszokják, hogy fiatalkorukban minden problémájukkal egy nagyobb, erősebb, megbízhatóbb társra számíthatnak - ez pedig az istenségek, mint nagyobb, erősebb, megbízhatóbb entitások fele való tendenciának az evolúciós oka: mindig legyen meg a biztonság, valaki vagy valami, akire/amire mindig lehet számítani. Ez pedig egy annyira erős vágy az emberben, hogy amikor jelét sem mutatja ez a valaki/valami létezésének, akkor is fenntartják önámításból - a remény és nyugyalom érdekében. Ennél bővebben nem megyek bele, mert egyrészt nem akarom a legnagyobb következtetéseket lelőni, másrészt meg a recenzióban nincs hely erre. A másik fontos rész, amit tárgyal a "hit Istenben" és a "hit az istenhitben", ami két teljesen különböző dolog, de szándékosan keveri minden hívő, már amelyik felfogja a különbséget. Itt számos etikai kérdés felmerül, amelyre pontosan olyan precíz és, oh urambocsá, rideg választ ad, mint minden egyéb kérdésre, ami felmerül a témával kapcsolatban. Dennett szemléletmódja rideg, mert a tényekkel törődik és a többi mellékes számára: igen, a vallással kapcsolatban számos tény létezik, csak nem azok, amelyeket a hívek annak képzelnek.

A könyv harmadik nagy része számos kérdéssel foglalkozik a vallások jelenkori helyzetét tekintve. Természetesen nem csupán a kereszténységet bontja szét, ugyanígy szétszedi a többi ábrahámi vallást, ahogy szétbontja a New Age szektákat és a különböző okkult társaságokat is, akárcsak a keleti vallásokat. Amint említettem korábban: semmi nem áll az útjába. Ennek a fejezetnek a lényegi része az erkölcs és a vallás viszonyának lebontása, ami az egyik legfontosabb eleme az egész vizsgálatnak. Megmutatja, hogy a vallás és az erkölcsös viselkedés között nincs direkt korreláció, attól, hogy valaki vallásos nem biztos, hogy erkölcsösen cselekszik és attól, hogy valaki ateista, nem biztos, hogy erkölcstelenül. Kitér itt egy nagyon fontos dologra: a lélek, a lelkiség és a materializmus ellentétpárra. Megmutatja, hogy a materializmusnak két értelme van: egyrészt a pejoratív, köznapi értelme - aki csak az anyagi, pénzbéli javakra helyez fontosságot - és a tudományos értelme: a biológiai, fizikai, kémiai szemszög, ami ezerszer komplexebb és grandiózusabb világot mutat, mint akármilyen dogma és tradíció. Ez annak okán fontos, hogy a nem-hívő embereket a hívők mindig ezzel vádolják, hogy materialisták, de azt elfelejtik, hogy ennek nagyon is pozitív értelme van, elsődleges értelmében a szónak. Tehát: nem kell szégyenkezni, lesütni az arcot, ha valaki materialistának nevez - legalább realisták vagyunk, és ez már valami a sok ideával szemben.

A könyv utolsó alfejeztében, a harmadik nagyrész utolsó fejezetében, felvázol egy szigorú természet- és társadalomtudományos programot, amely segítségével vizsgálni lehet a vallásosságot és a vallást magát. Itt kérdőívpéldáktól kezdve, interjúzási technikákok át, egészen ridegen és precíz hibahatárral levezetett, kontrollált környezetben elvégzett kisérletekig sok mindenről szó esik. Tudni kell, hogy amikor Dennett megírta ezt a könyvét, akkor még csak az elején volt ennek a programjának, ez pedig öt évvel ezelőtt volt. Nagyon kiváncsi vagyok mire jutott az elmúlt években, de amint egy frissebb előadásában mondta, most rendszerezik és dolgozzák fel az adatokat, így remélhetőleg hamarosan választ kapunk sok kérdésre ezzel a társadalmi jelenséggek kapcsolatban, amelynek vannak úgy parazitikus, mint neutrális és szimbiotikus elemei. Ennek a fejezetnek egyik legnagyobb kérdése, hogy a vallás voltaképp pozitív vagy negatív hatást gyakorol az emberek életére és mindkét oldal mellett számos érv felhozható, de hogy ezek közül melyik tényszerű és bizonyítottan működő, azt a meglepetést meghagyom azoknak, akik elolvassák a könyvet - akiket, ha érdekel az információ, veszik a fáradtságot annak megszerzésére.

A négy függelék, amiket az A - D betűkkel jelölt, a könyv bizonyos téziseit bővítik ki számos tényszerű adattal és kisérletek leírásával, szigorú keretek között. Az első a gén- és mémreplikátorokról és replikációról szól, amiben tovább bővíti az evolúciós gondolkodást, többek közt leírja a nyelv evolúciós fejlődését, amire utal a főszövegben is és amelynek három fejezetet szentelt a "Darwin veszélyes ideája" című könyvében - ez egy összefoglalása annak a három fejezetnek, noha szükséges azokat teljes voltukban olvasni a pontos megértés érdekében. A második függelék a tudomány és erkölcs viszonyára reflektál bővebben, leépíti a "tudományos hitet" valamint azt az ostobaságot, hogy a tudomány is hitre alapul. Emellett a tudományos kritikát taglalja, hogy mennyiben más egy tudományos vita és egy teológiai vita - és nagyon sokban más. A harmadik függelék a komplex mémek (pl. urban legend-ek) reprodukciójáról és továbbadásáról szól. A negyedik és utolsó függelék a nyelvek fordításának problémájáról szól, valamint Willard Van Orman Quine fordítás-paradoxonát részletezi nagyon röviden.

Amint utaltam rá Dennett stílusa tényszerű, romantikusok által ridegnek nevezhető, de mivel itt komoly evolúciós biológiáról, pszichológiáról és kognitív tudományról beszélünk nem is lehet és ne is legyen más. Mindezek mellett számos olyan szófordulatot használ, amitől az embert elfogja a nevetés - nagyon intelligens, szellemes nyelvi humor jellemzi sok helyen, ami persze "sértő és lenéző mások tudására": szerencsére ő maga mondja ki, hogy nem létezik többféle tudás, csak egy féle van: az, amelyik korrelál a kisérletek alapján a valósággal -a többi "tudás" pedig tévedés. Ennyire egyszerű. Ami nagyon tetszett Dennett könyvében az, hogy nem konspiratórikus tézist épít fel, legalábbis nem azt veszi alapnak - nem rögeszmésen közelít a témához. Hűvösen, tényszerűen, az elsődleges bizonyítékokra helyezve a hangsúlyt, amelyek nemhogy az emberi kultúrát megelőzik, de magát az emberi intencionalitás kialakulását, amiből a kultúra származik és emiatt magát az embert is.

A művet egyszerre ajánlom mindenkinek és mégsem. Aki kézbe veszi készüljön fel, hogy tegye félre az idealista/misztikus vagy akár vallásos előítéleteit és készüljön fel egy olyan elemzésre, amely orvosi precízitással és pengeéles szikével metsz szét minden vágyálmot, minden ideát, minden dogmát, minden tradíciót, minden vágyetljesülés-hóbortot (wishful thinking). Úgy halad végig a témán, mint egy hurrikán: amit csak az ember nevezett rombolónak, voltaképp neutrális természeti erő - Dennett is ilyen: fékezhetetlen és kő kövön, jobban mondva csoda misztikumon nem marad utána. Hasonló a "Darwin veszélyes ideájában" általa kitalált "univerzális savhoz", ami minden cicomán átmar és csak a váz, a lényeg marad utána, a lényeg önmaga puritán valójában. Az elején részletezett kompromisszumok miatt nem vagyok maradéktalanul elégedett, de ezek csak szerkezeti problémák: tartalmilag a könyv pontosan annyira minőségi és kritikai, mint az Dennett-től elvárható. Pontosan annyira világos, komplex, szerteágazó a látószöge, pont annyira tág, mint a "Darwin veszélyes ideájában", még akkor is ha körülbelül száz oldallal rövidebb. Mindenkinek érdemes kézbe venni, akit érdekel, hogy ez a jelenség, a vallás, honnan is származik valójában, minden idea, misztikum és dogma előtt.

"Egyszerűen nincs udvarias módja annak, hogy közöld az emberekkel, hogy vesztegetik az életüket egy bizonyíthatalan és nem létező ideára. Ki akarom hangsúlyozni ezt, hogy az alapvetően jószándékú, de félreértésben lévő multikulturalistákat féken tartsam: azok az elméleti entitások, amelyekben ezek az emberek hisznek – az istenek és más lelkek vagy szellemek – nem léteznek. Ezek az emberek tévednek és önök [társadalomtudósok] ezt pontosan annyira tudják, mint én. Lehetséges, hogy kifejezetten intelligens embereknek egy hasznos, de téves elképzelésük legyen, de nem kell tettetnünk ezen elképzelés igazát ahhoz, hogy tisztelettel viszonyuljunk az adott népcsoport vagy közösség kultúrájához.”- Daniel Dennett (1942 - )

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

Kevés változott

2011-06-11T13:05:00.031+03:00

Carl Sagan
Korok és Démonok
Typotex kiadó, Bp., 2010
fordította: Hraskó Péter

recenzió: Ivácson András Áron

A blog történetében nem először kerül szóba Carl Sagan munkássága, így a szerző bemutatásától eltekintek. Ezt megtettem korábban itt. A jelen mű recenzálása megkésett, mert ezt a könyvet már februárban elolvastam, épp csak egyéb tennivalóim miatt nem került sorra a tárgyalása.

A mű alapötlete az, hogy az évszázadok előrehaladásával a misztikum, a babona, a csodavárás - sajnos - nem tűnt el a világból, csupán differenciálódott vagy teljességgel megváltozott, de még mindig jelen van: régebb démonokban, boszorkányokban hittek, manapság szintén bizonyíték híján földönkívüliekben és asztráltestekben, akármik is legyenek ez utóbbiak, mivel már fogalomként oxymoron. Egy rövid megjegyzés mielőtt az ufóhívők hisztirohamot kapnának: Sagan volt a SETI program egyik legkorábbi támogatója, sőt megtervezője, következésképpen a földönkívüli élet egyik első tudományos kutatója - lévén asztrobiológus ugyebár. De mivel a mai napig nem létezik kézzelfogható és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték a földönkívüli élet létezésére, mondjuk úgy, ahogy kézzelfogható és megkérdőjelezhetetlen bizonyíték létezik a Nap létezésére, mindvégig csupán hipotézisként kezelte ezt a nézetet: ahogy minden egészségesen gondolkodó ember teszi ezt. Ahogy ő maga mondta: "A rendkívüli kijelentések rendkívüli bizonyítékokat követelnek és a bizonyíték felmutatása mindig annak a feladata, aki a kijelentést tette." Így tehát kedves ufóhívők, várjuk a tényeket - nem az elképzeléseket: a tényeket.

A könyv Sagan könnyedebb irományai közé tartozik, azok közé, amit a publikumnak szánt, nem pedig az akadémiának, ennek következtében nem annyira szerteágazó, mint az asztrofizikai vagy asztrobiológiai írásai, de ennek ellenére fontos és mélyreható mű. A könyv 443 oldalon 25 tanulmányt tartalmaz, amelyek tematikailag vannak egymást után rendezve. A témák adják a fejezetek kereteit, amelyek között mindig van egy-egy másik tanulmány, ahol sorra veszi a korábbi fejezet tanulmányaira érkezett olvasói levelek válaszait és reagál ezekre. Ezek jelentik a könyv egyik fénypontját: eszméletlen szórakoztató olvasni, hogy az átlag unintelligenciára és tudatlanságra, valamint az ezekből származó arroganciára hogyan reagál egy asztrofizikus és -biológus, a maga jellegzetesen száraz, fanyar és lakonikus stílusában. Ezekből itt olvasható egy csokor, amiket magam válogattam össze a különböző részekből.

Az első tanulmánysor a tudományok és az áltudományok viszonyával foglalkozik és azt tárgyalja, hogy a publikum körében miért az áltudományok a népszerűbbek. Sorra vesz számos áltudományos állítást, kezdve a fennebb említett ufóktól (a "kis szürkéktől" kezdve több más "fajig"), az asztrológián át, a különböző most már régen megcáfolt "üreges Föld" hipotézisig, az összes földalatti a "miénknél sokkal fejlettebb hüllőcivilizációval" együtt. Lévén tudós és ez lévén egyik szakterülete, fölényes kifinomultsággal hoz tényt tényre és roppant stílusosan építi le ezeket a legjobb esetben is dajkameséket. Akár induktívan, akár deduktívan közelít meg egy adott témát, az eredmény ugyanaz: a végére megszünteti ezeket a hipotéziseket - habár a hipotézis szó ezekre a mesékre túlságosan is kedveskedő fogalom. Ennek oka egyszerű: a hipotézist úgy alkotjuk, hogy már a birtokunkban lévő információkból megpróbálunk reális (!!!) következtetéseket levonni majd tesztelni (!!!) ezeket és nem csak elhinni ok nélkül (!!!). Ezek a mesék viszont nem többek alaptalan spekulációknál.

A második tanulmánysor a különböző hitek visszaigazolhatóságával foglalkozik és azzal a pszichológiai háttérrel, hogy miért hiszik el őket az emberek, ha egyszer a legjobb esetben is hipotetikus. Ebben a részben olvasható Sagan egyik legismertebb esszéje a "Sárkány a garázsban" című. Az esszé arról szól, hogy Sagan felveti, hogy a garázsában él egy láthatatlan sárkány, ami anyagtalan, tehát ha repked, akkor sem borít fel semmit és láthatatlan és semmilyen módon nem érzékelhető láthatatlan lángot okád mindenfele - a probléma: hogyan tudná bárki bebizonyítani, hogy mindez igaz? Sagan válasza: sehogy, csak el kell hinni neki és így működik minden hit. Lényegét tekintve ezért hit és nem tudás. Többször említi és párhuzamba helyzei Bertrand Russell "a Föld körül keringő teáskannájával", amelynek lényege ugyanez. De akár elmíthetnénk a "láthatatlan rózsaszín unikornis" vagy a "repülő spagettiszörny" mémeket is - a lényeg ugyanaz. Visszaigazolhatatlan feltevések, mint mindenik hit. Több esszén keresztül tárgyalja, hogy miért van az, hogy ha egyszer nem lehet bizonyítani, tehát akkor akár szöges ellentéte is lehet az állításnak, miért hisznek mégis benne? Érdemes ezekre az esszékre kapott levelekben megnézni a válaszokat: a sértődésből származó támadáson nem jut túl egyik sem, nemhogy esetleg valami tényszerű bizonyítékot hozna bármelyik is a hitére. Az a válasz pedig, hogy azért hit, mert nem kell rá bizonyíték egész egyszerűen szánalmas: mindannak megtagadása, ami emberré vagy legalább hominiddé, tehát emberszerűvé tesz minket - az elménk és annak képességeinek megtagadása. Miért kellene bizonyítani, hogy igaz? Mert ha tévedés, akkor irreleváns. Ez ennyire egyszerű. Azzal hozakodni elő, hogy "de reményt ad az embereknek" szintén mellékes - alaptalan és valótlan remény, és arra most nem is térek ki, hogy ez a remény-dolog alapból gyeremeteg és naív kifogás.

A könyv harmadik része több témára oszlik fel: először a különböző népszerű médiumokat, telepatákat, gondolatolvasókat szedi szét, majd általában az oktatás, valamint a tudomány oktatásának problémáira refelktál és végül a könyv utolsó tanulmányában a politika és a tudomány összefonódásáról ír. Ez a könyv egyik legérdekesebb része, mert folyamatosan visszatér a tudományos etika problémaköre, ami komplexebb annál, mint a legtöbben gondolnák. Példának okáért hosszasan tárgyalja és elítéli a hidrogénbomba feltalálását, maga is többször részt vett tüntetéseken a nukleáris fegyverkezés ellen, ezért még pár napos börtönbüntetése is volt, amiatt, hogy átmászott egy reaktor kerítésén, hogy bejusson az épületbe. A könyv egyik legérdekesebb része, amikor a James Randi által kitalált médiaátverést tárgyalja. 1988-ban elkezdett feltűnni egy Carlos nevű médium a televízióképernyőkön, aki állítólag egy többezer éve élt ember lelkét hordozta magában, akit elő tudott hívni bizonyos testtartással, mozdulatokkal és még mi mással? Természetesen meditációval. Minden szkeptikus egyre nyugtalanbb lett, mert Carlos egyre nagyobb, sőt idővel globális népszerűségre tett szert. Ekkor robbant viszont a "bomba". Egyik előadása után Randi jött ki a színpadra és elmagyarázta, hogy Carlos valójában José Alvarez előadóművész és Randi barátja, az egész médium dolog pedig átverés, amit ketten már évek óta készítettek lassacskán elő. A bejelentést követő hetekben két nagyon érdekes dolog történt. Az első az, hogy a bejelentés ellenére a legtöbb ember tovább is hitt Carlos-ban és sokan megkeresték személyesen, hogy hívja már elő a szellemet magából - persze nem történt semmi, mert nem volt akit, vagy amit előhívni sehonnan. Ezzel nagyon egyszerűen szemléltethető, hogy miként is működik a hit: a tények ellenében. A másik érdekes dolog viszont a média hozzáállása volt, hogy Randi szégyellje magát, mert átverte az embereket és a médiát is, és az ugyan milyen dolog? Randi válasza maró és reális volt: ő csak azt tette, amit az összes "médium", az összes "próféta", az összes "gondolatolvasó" és amiért bemutatták, az összes média is - átverte az embereket. Arról nem is beszélve, hogy szinte a teljes bolygót átverte és ez is elmond valamit az emberek hiszékenységéről.

Amint korábban említettem Sagan stílusa lakonikus, száraz és precíz. Nincsenek töltelék szövegek, csak a lényeget írja. Nincsenek szép költői képek, nincsenek cirkalmas mondatok - ilyen téren nincs is szükség rájuk: ez nem irodalom. Noha az a három rész, amiről beszéltem nincs számozva és elválasztva egymástól, a könyv szerkezete tiszta és érthető. Szinte észrevétlenül lép át egyik témáról a másikra, mert a különböző témák közötti logikai és ok-okozati kötést mindig teljesen tisztán fogalmazza meg.

Az egyetlen kivetnivaló, amit találtam a könyvben az a vékony papír és borító. Ez hátrány, mert a folyamatos használattól és hordozástól elég könnyen rongálódik. Úgy gondolom, hogy a szerző és a tartalom megérdemelt volna egy keménykötéses kiadást, de gondolom ennek pénzügyi okai voltak. Ez viszont csak kis negatívum, ettől eltekintve a könyv hibátlan és nagyon ajánlott mindazoknak, akiket érdekel, hogy miképpen is lehet a valóság és a valótlanság között különbséget tenni. Carl Sagan ennek mestere volt és ez az ilyen könnyedebb írásaiból is lejön, nemhogy a komoly szakmai munkásságából, amiről az elején linkelt bemutatásban lehet több információt szerezni. Sagan hozzáállása sokaknak tűnhet "támadónak", mert szétszedi az idealista spekulációkat, vagyis "nem tartja tiszteletben mások igazságát", mintha ugyan létezne többféle igazság. Egyfajta létezik: amelyik korrelál a valósággal - a többi tévedés. Ennek okán lesz Sagan hozzáállása nem támadó, hanem egyenes.

Carl Sagan nem sokkal 1996-ban bekövetkezett csontvelőrák okozta halála előtt.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

A Bolondok Hajója

2011-06-09T21:07:00.006+03:00

Stultifera navis

Michel Foucault – A bolondság története a klasszicizmus korában

Atlantszi könyvkiadó, Bp., 2004.

Fordította: Sujtó László

Recenzió: Ivácson András Áron

Michel Foucault kétségkívül a huszadik század egyik legvitatottabb értelmiségije. Világnézete, stílusa, életvitele egyaránt kivívták kortársai elismerését és kritikáját. Foucault elismertsége mindazonáltal túlment az akadémián és a média által a népesség előtt is ismertté tette a nevét, különösen a franciaországi diákmozgalmak idején és következtében. Nevét általában a poszt-modern mozgalmakhoz sorolják, noha ő visszautasított minden ilyen jellegű skatulyázást, még a kifejezetten tág „filozófus” cimkét is. Munkássága, irónikus módon pontosan a poszt-modernség jellemzőjeként, teljes mértékben interdiszciplináris, ugyanúgy lehet filozófiának nevezni, mint társadalomtudománynak, történelemtudománynak, vagy ahogy ő nevezte egyszer „a társadalom archeológiájának” – a „Miért tanulmányozzuk a hatalmat?” című írásában úgy jellemezte munkásságát, mint „a hatalom mikrofizikája”, vagyis az az eljárás, amely a társadalomban létrejövő hatalmi mechanizmusokat egészen a mikroszintig és mikroelemeiig szétbontja és elemzi.

Ennek egy nagyon jó példája „A bolondság története a klasszicizmus korában” című, 1964-ben írt műve. Ez Foucault első könyvhosszúságú műve és egyben fordulat is szemléletmódjában. A korábbi fenomenológiai nézetrendszert itt egy strukturalista szemlélet váltja fel, amely Foucault saját bevallása szerint különböző társadalmi jelenségekkel és ezek társadalmi megítélésvel kapcsolatos tapasztalatainak volt köszönhető. Maga a mű a „Téboly és Civilizáció” című doktori disszertációjának kibővítése, amely szinte egy éjszaka alatt ismertté tette a nevét a szakmában.

A könyv témája a bolondság, a téboly, az őrület, egyszóval a normaszegő viselkedés társadalmi megítélése és ezen megítélésnek a változása egészen a középkortól a klasszikus korig, néhány utalással a hatvanas évekbéli állapotokra. Ennek következtében egy kifejezetten hosszú műről van szó, mert a téma sokrétűsége és komplexitása mellett Foucault minden írására jellemző egy olyan szintű precizitás és kimerítő elemzés, ami csak a legnagyobbak ismertetőjegye. Nem okozott neki problémát, hogy komplexen, sűrűn és hosszan írjon egy olyan problémáról, amelyről egész egyszerűen nem lehet másképpen írni, különösen ha figyelembe vesszük azt, hogy mekkora időintervallumot vesz elemzési alapként. Foucault komolyan vette úgy az akadémia, mint a társadalomtudomány és általában a tudomány jogos elvárásait, hogy amit leírt az legyen megalapozott, megérvelt és történelmi dokumentumokkal alátámasztott. A mű ilyen jellegű hivatkozási listája több oldalas, nem beszélve a lábjegyzetekről és a különböző dokumentumok részletes fordításairól a függelékekben.

Szerkezetileg a mű három nagy részre van felosztva, amelyek további alfejezetekre oszlanak. A különböző részek és fejezetek kronológiai sorrendben veszik végig a bolondság fogalmának különböző jelentéseit és jelentéseinek az idők soráni különböző differenciálódásait. De itt nem áll meg a szerző, mert kitér a különböző gyakorlati eljárásokra, amelyekkel ezeket a normaszegő viselkedésformákat a különböző korokban kezelték és voltaképp ez a mű lényege. A háttérben végighúzódó narratíva az elmegyógyintézet, mint fegyelmező társadalmi intézmény kialakulását tárgyalja, mint egy újabb olyan intézmény, amely létrehozza és egyben önmaga is a társadalmi kontroll egy specializált formája, amely olyan emberek fegyelmezésére jött létre, akikre jogilag nem alkalmazható a bűnös kategóriája, de ugyanakkor a társadalomban sem maradhatnak szabadon, mert viselkedésük túlságosan zavaró az egész működésére nézve.

Ennek indítóképe az, amikor tárgyalja, hogy az első elmegyógyintézetek valójában a pestisjárvány elcsitulásával kiürült pestiskórházakban jöttek létre, amely tény végérvényesen megbélyegezte „a bolondok” társadalmi megítélését egészen a napjainkig, csupán mostanra az ok felejtődött el, hogy valójában miért is – az ok elfelejtődött, de a praxis még évszázadokra fennmaradt. Mindazonáltal kiderül az is, hogy a kezdetekkor, a könyv narratívája szerint a középkorban, a bolondság fogalma egyrészt jóval tágabb volt, mert beletartoztak a hajléktalanok és munkanélküliek is például, másrészt pedig átitatta a fogalmat az európai vallásosság is: a bolondság Isten szemében bűn volt, a bolond ember bűnös és azért bűnös, mert bolond, és azért lett bolond, mert bűnös – ez pedig egy olyan körkörösséget zárt teljesen be, ahonnan az ezzel megbélyegzettek sehogysem tudtak menekülni. Leírja a szerző, hogy ebben az időben nagyon magas volt a munkanélküliek száma, akiket azáltal, hogy bolonddá nyilvánítottak, bezárhatták egy ilyen elmegyógyintézetbe, ahol viszont munkára fogták őket és ez a társadalomért folyó munka keretén belül „oldozták fel őket bűneikből.” Külön fejezet szól arról, hogy ezekben az intézményekben milyen kegyetlen körülmények uralkodtak: hideg, nyirkos, sötét kőépületek, aminek következtében az ide bezártak, függetlenül attól, hogy valójában rendelkeztek mentális betegséggel, amit akkor még lelkibetegségnek gondoltak, avagy sem, rengetegen megbetegedtek tüdőgyulladástól tifuszig mindennel és nagyon magas volt a halálozási arány.

A reneszánsz idejére azonban a humanizmus következtében megváltozik a bolondok megítélése mindazzal együtt, hogy differenciálodik a fogalom értelme is. Ezekben az évszázadokban a művészetek és a kultúra közbenjárására a bolondság fogalma kap egy másodlagos értelmet is: ekkor alakul ki az a másodlagos értelem, hogy a bolond, a tébolyult, az őrült voltaképp meg nem értett zseni, aki lázad a társadalmi szabályozás és szabályozottság ellen. Ennek következményeként többek közt a korábban említett hajléktalanok és munkanélküliek nem tartoznak a fogalom keretébe. Ugyanakkor ezekben az évszázadokban indul meg, ha nem is az orvosi, de a filozófiai kutatása az őrületnek, mint emberi állapotnak, amelyről külön fejezet beszél, kitérve a javallott gyógymódokra is, amelyek sokszor csak kicsivel voltak jobbak a vallatásokkor alkalmazott módszereknél. Ekkora tehető a bolondság felosztása úgy, mint nem-értelem, vagyis az értelem egy másik formája, amely eltér a társadalmilag szankcionált értelemtől. Ekkor válik szét a lelkibetegség és az elmebetegség fogalma is, ez az a disktinkció, ami egyenesen következik az értelem és a nem-értelem felosztásból. A lelkibetegség a normákkal való szenvedélyből való szembenállásból adódik, míg az elmebetegség az elem önmagával vívott elméleti küzdelem eredménye – ez volt legalábbis a reneszánsz ember nézete a témát illetően.

A klasszicizmus korában tovább differenciálódik a bolondság fogalma, ekkor már magába foglalja a téboly, az őrület, a demens viselkedés, az imbecilitás, a gyengeelméjűség, a mánia és a melankólia fogalmait is. A korábbi korokkal szemben a feltűnő újdonság, hogy elkezdik jogi szempontból is megvizsgálni „a bolondok” társadalmi szerepét, ami heves vitákat váltott ki annak okán, hogy felmerült, hogy a bolondok felelőssé tehetőek-e a cselekedeteikért. Ugyanakkor szintén e korban indult meg „a bolondok” humánusabb bánásmódjáért a küzdelem Philippe Pinel fiziológus vezetésével, aki voltaképp az első orvosi értelemben vett pszichiáter volt. Ő alkotta meg az elmeorvoslás első kiterjedő etikáját és ő biztosított az általa vezetett elmegyógyintézetben először megfelelő ellátást a kezelteknek. Mindazonáltal részben pontosan ennek következtében visszatért a középkori szemlélet, amely összekötötte a bolondság és a bűn fogalmait, épp csak egy differenciálódáson esett át: a középkorban a bolond ki volt szolgáltatva a bűnnek, a kisértésnek, ám a klasszikus kor bolondja már önmagát adja át a kisértésnek és a bűnnek, önként, önszántából – ekkor alakul ki a „bűn barátai” szókapcsolat, amelyet minden olyan egyénre alkalmaztak, aki az egyház által nem elfogadott viselkedésmódot tanúsított.

Stilisztikailag a mű komplex, sok szinten elemez és precíz fogalmazású – köznyelven szólva: nem olvasmányos. Ámde úgy gondolom hiba volna egy púr tudományos és nem tudományos-ismeretterjesztő mű szerzőjétől ezt számonkérni. A narratívát át- és átszövik a különböző hivatkozások, lábjegyzetek, függelékek, amelyek egyre csak tágítják az elemzési teret, ahogy az elvárható ezen a téren. Mindazonáltal nem találtam nehézkesnek a szöveget, nem didaktikus, hanem felvilágosító jellege van. A könyv precízen szerkesztett, témákra leosztott, nem rendszertelen – minden a maga helyén szerepel, ott, ahol koronológiailag beszélnie kell róla Foucault-nak.

Számomra nagy élmény volt ez a mű, akárcsak a többi Foucault könyv, amit olvastam, mindazonáltal, hogy kifejezetten specializált olvasóközönséget tételez fel, úgy mint társadalomtudományokkal vagy pszichiátriával foglalkozók. Másnak is érdekes lehet, viszont annyira partikuláris jellegű a nyelvezete és fogalomhasználata, hogy kell egy bizonyos jártasság az említett területeken, hogy teljesen, tisztán és pontosan érthető legyen. Foucault egyénisége teljesen átjön a szövegből, átsüt rajta az a fajta kifinomult lázadás, ami nem csak munkásságának, de egész életének jellemzője volt. A könyv hosszú, 770 oldal, de ez ne tántorítson el senkit: olyan mértékű információ van belesűrítve, hogy olvasata után az ember úgy érzi, hogy még ennél is többet olvasott el. Annál is inkább, hogy rengeteg benne a nagyon plasztikus kultúrelemzés, művészettörténeti és –elméleti vonatkozás a téboly ábrázolásával kapcsolatban, mindez szintén ilyen jellegű idézetekkel és jegyzetekkel, amelyek egy külön ízt adnak a szövegnek. Csak ajánlani tudom a könyvet mindazoknak, akiket érdekel a normaszegő, valamint patologikus viselkedés, valamint ennek a meghatározásának és ábrázolásának változása az évszázadok során – Foucault ez esetben sem okoz csalódást.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

DEKON

2011-05-04T17:51:00.011+03:00

Jacques Derrida
Hit és tudás: A "vallás" két forrása a puszta ész határain
Brambauer kiadó, Pécs, 2006
Fordították: Boros János és Orbán Jolán

Recenezió: Ivácson András Áron

Megvallva az igazat, kifejezetten nagy bajban vagyok ezen könyv recenzálása közben. Teljes erőbedobással alkalmazva a saját maga által kifejlesztett módszert, a nyelvi dekonstrukciót, Derrida egy olyan sűrű értelmezés-hálózatot hoz létre, amit kifejezetten nehéz első látásra rendszerezni, arról nem is beszélve, hogy Derrida írói stílusa nem könnyít ezen a feladaton, de erre majd később kitérek bővebben.

Egy rövid, százkét oldalas műről van szó, amely voltaképp egy hosszabb tanulmány, ám pontosan a dekonstruktív módszer segítségével képes egy olyan komplex narratívát és információ özönt létrehozni, ami felettébb megnehezíti a befogadást. A mű voltaképp négy szálon fut végig ugyanazt a témát boncolgatva mindenik szálon, ám a szálak elrendezése az, ami nagy odafigyelést követel az olvasó részéről. Az első szál ugyebár a fő téma: a vallás és annak két forrása. A második szál Kant "A vallás a puszta ész határain belül" című tanulmánysorozatának kritikája és magyarázata. A harmadik szál Martin Heidegger a valláshoz, azon belül is konkrétan a kereszténységhez való viszonyának vizsgálata, a heideggeri főmű, a "Lét és Idő" kontextusában. A negyedik szál pedig egy enyhén irodalmi szál, amely során több ember összegyűl, hogy megvitassák a fő témát. Ebből a négy szálból és elrendezéseikből adódik a mű elsődleges nehézsége, ugyanis az irodalmi szálat Derrida egyfajta kontextualizálásként és metareferenciaként használja, folyamatosan visszatér és visszautal a helyre és időre, amikor mindez folyik (táj-, személy- és időleírásokkal), ámde a mű szerkezete mégsem irodalmi, nincsenek párbeszédek, hanem maga a könyv filozófiai tartalma adja a párbeszéd metareferenciális egészét. Ezért van a könyv két része közül az első teljes mértékben dőlt betűvel írva, kivétel az az eset, amikor Derrida maga, mint szerző, kilépik ebből a metareferenciából és megjegyzést vagy kommentárt fűz az elbeszéltekhez - vagyis saját maga írásához. Amint mondtam, nagy odafigyelést követel a könyv, könnyű elcsúszni az egyik mondat vagy sor végén egyszerűen csak amiatt, hogy az ember nem figyeli meg a punktuációt vagy az írásmódot.

A tanulmány két nagy részre oszlik, Kurzívák és Utóírat, amelyek közül az utóbbi még két további alrészre tagolódik fel: "Kripták..." valamint "...és gránátalmák". A mű százkét oldalon ötvenkét jegyzetre tagolt, amelyek egy-egy téma, vagy egy nagyobb téma több jegyzeten keresztüli megvitatása. Mindezek mellett számos lábjegyzet található a műben, amelyek terjedelmével szintén nem fukarkodott a szerző, nem ritkák a másfél vagy két oldalas lábjegyzetek sem. Derrida írói stílusa első látásra összezavaró lehet, kiváltképp, hogy könyvről könyvre változtatott rajta, ahogy a téma őszerinte megkívánta, viszont ennek ellenére egy bizonyos logika felfedezhető benne. E tanulmányban például azt mondanám, hogy a stílus és a szerkesztés ciklikus, gondolok itt arra, hogy elindulva a fő témától fokozatosan egyre jobban és jobban kitágítja a vizsgált szférát, miközben meghatározott időközönként visszatér a fő témához és feleleveníti az eddig megbeszélteket. Talán az illusztrálja a legjobban, amikor kavicsot dobunk az állóvízbe és egyre szélesebb hullámköröket hoz létre. Ha az ember átlátja ezt a rendszert, máris könnyebb tisztán és érthetően olvasni a könyvet. Én a könyv (körülbelül) első negyedénél vettem észre és szükséges volt az előbbieket újraolvasnom, hogy tisztább legyen és ne csak összevisszaságnak lássam. Így leírva nagyon könnyűnek tűnhet, de a négy szálat, valamint a metareferenciális egészet egyszerre, egy helyen, egy sorban, párhuzamosan látni, értelmezni és észben tartani felettébb komplikált. Derrida sem azon filozófusok közé tartozott, akik megkönnyítették volna olvasóik dolgát. Többek közt ennek okán vádolták meg, hogy ál-filozófia, amit ír, de inkább csak arról van szó, hogy egyszerre több szinten kell látni és átlátni azt, amit ír.

A tartalmat tekintve a vallás kérdését három módszerrel vizsgálja meg "beszélgetőtársaival" együtt, amelyek a következőek: 1. etimológiailag (lévén Derrida szakterülete, többek közt, a nyelvfilozófia), 2. genealógiailag (vagyis kialakulása, társadalmi szerepe és szerepei szerint) és 3. pragmatikus/funkcionális szempontból (mely során azt vizsgálja, hogy jelenleg, a jelen időben, mi a vallás és mivé válhat a jövőben). Ez az a minimum három szint, ami szerint minden egyes mondatot értelmezni kell. Mondatonként. Kitér külön a vallásos élmény és élmények vizsgálatára, amelyeket négy alapvető jellemzőre bont le, éspedig: 1. a vélt belső tapasztalat (kegyelmi hatások): a megvilágosodott fanatizmusa, 2. az állítólagos külső tapasztalat (csodák): babona, 3. a természetfelettire vonatkozó értelmi megvilágosodás (titkok): az illuminizmus, a beavatottsági rögeszme és 4. a természetfeletti befolyásolását célzó merész kisérletek (kegyelem megszerzési eszközök): taumaturgia. Etimológiailag az európában használatos "religio" szóból és ennek két lehetséges tövéből (re-ligare és re-legare, vagyis összegyűjtés, körbegyűjtés és összekötés, visszakötés) kiindulva építi fel, hogy hogyan és miképpen alakult ki az európai vallásosság és vallásos élmény tapasztalata a római, és innen közvetetten a héber, zsidó-keresztény hagyományra ráépülve, a két szótő külön értelmeit alkalmazva és beépítve retorikájába és egész mechanikájába. A könyv egyik központi témája mindezek mellett a jelenkori vallásosság élménye a globalizáció (a vallástörténetet tekintve globalatinizáció), a modernkori technológia és az azzal szembeni auto-immun reakciója, a "vallás a kibertérben és virtualitásban"(annak alkalmára, hogy II. János Pál véleményét az abortuszról kiadták CD-ROM formátumban szárazan és lakonikusan megjegyzi: "Az élet szentségét CD-ROMizálták"), valamint a különböző vallások, különösen a három nagy monoteizmus vagy ábrahámi vallás, egyre radikalizálódó fundamentalista átalakulása (külön figyelemmel az iszlám dzsihádra és kontextusként a Rushdie-ügyre, valamint az integrizmusra).

Derrida hozzáállása a legvégsőkig száraz és analitikus, mindennemű közeledés érzete nélkül, olybá tűnik, mint ahogy egy rovarbiológus nézeget egy tűkkel teleszurkált, kiszáradt rovargyűjteményt. Egy percig sem engedi meg, hogy pozitív vagy negatív érzelmei a tárgyalt téma iránt befolyásolják az elemzést és magam is úgy gondolom, hogy legyen szó akár filozófiai, akár tudományos vizsgálódásról, ez a megfelelő hozzáállás. Az érzelmek helye, még az írott kultúrában sem itt van.

Mindenképp olvasásra ajánlom a könyvet, de ugyanakkor figyelmeztetek is, hogy relatív rövidsége ellenére olyan mértékű információ és olyan komplex szerkezet jellemzi, hogy fárasztó és nehéz lehet. Én egy ülésben olvastam el, a Brassó-Kolozsvár közötti vonatjáraton, de a végén éreztem, hogy robban szét a fejem. Ugyanakkor oly mértékű gondolkodnivalóval látott el, ami még sokáig szedimentálódni fog és még tovább foglalkoztatni.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

2 X 2 = 4

2011-05-01T18:28:00.009+03:00

Ludwig Wittgenstein

Logikai-Filozófiai Értekezés

recenzió: Ivácson András Áron

Már régóta fentem a fogam, hogy elolvassam ezt a művet, mert hallottam "könyörtelen egzaktságáról" és "rideg, matematikai precizitásáról", de sokáig nem tudtam beszerezni és egyre csak nőtt és nőtt a türelmetlenségem. Egy szerencsés fordulatnak hála, nemrégiben sikerült megszereznem, ráadásul nem kölcsönbe vagy könyvtárból, hanem most már saját példányom van belőle. Neki is ugrottam és egyetlen percig, sorig, képletig sem okozott csalódást, egyszer sem.

A könyv szerkezetileg felettébb érdekes, noha egyszerűségében akár még puritánnak is nevezhetném, ám pontosan ez volt Wittgenstein célja: minden plusz, salátaszövegtől, funkciótlan és lényegtelen sallangtól megtisztítani nem csak a filozófiai nyelvezetet, hanem a diskurzust úgy általában. A könyv hét alapállításból, alapkijelentésből áll, amelyet fel lehet írni egy negyed oldalban, ám ezen alapkijelentések magyarázata duzzasztja fel a terjedelmet százegy oldalra. A wittgensteini alapkijelentések a következőek:

1. A világ mindaz, aminek az esete fennáll.

2. Aminek az esete fennáll – a tény – nem más, mint összefüggések fennállása.

3. A tények logikai képe a gondolat.

4. A gondolat értelemmel bíról kijelentés.

5. A kijelentés az elemi kijelentések igazságfüggvénye (az elemi kijelentés önmaga igazságfüggvénye).

6. Az igazságfüggvény általános formája: [p^-.∑^-,N(∑^-)] – ez a kijelentés általános formája.

7. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Ezt a hét alapkijelentést tárgyalja a mű az alkijelentések és magyarázó kijelentések segítségével és végigviszi a logika, a valóság tapasztalása, a nyelv, a matematika és a racionalitás segítségével az emberi állapotnak egy olyan elemzését, amelyre kevés szó van. Ezt pedig teljesen komolyan kell venni, mert pontosan az a lényege a könyvnek, hogy nincs miért bármi egyebet is hozzátenni a könyvben foglaltakhoz, mert minden szó már fölösleges plusz hozzáadás, amire semmi szükség nincs.

Nem egy könnyed mű. Az emberi természet folytonosan kűzdeni próbál azzal a puritán egyszerűséggel, amivel Wittgenstein láttatja, hogy milyen egyszerűen és főleg milyen tisztán meg lehet ragadni a körülöttünk lévő világot. A leghangzatosabb ellenvetés az szokott lenni, hogy száraz és fantáziátlan, de mindkettőre megvan a válaszom: száraz, mert technikai szöveg, logikus és racionális, tehát igen "száraz", még csak véletlenül sem "lényegretörő" vagy "tisztánlátó", pedig lényegretörőbb és tisztánlátóbb, mint akármilyen messiás-komplexustól szenvedő félrebeszélő. Fantáziátlan, pedig...nos, aki ezt akarja felhányni neki, az egyrészt tudatlan, másrészt pedig arcátlan. Megmutatom, válaszként, a kedvenc részem a könyvből:

„A 2 X 2 = 4 tétel bizonyítása így szól:

(Ω^v)^µ’X = Ω^vXµ’X Def.,

Ω^{2 X 2}’X = (Ω²)²’X = (Ω²)^{1 + 1}’X = Ω²’Ω²’X =

= Ω^{1 + 1}’Ω^{1 + 1}’X = (Ω’Ω’)( Ω’Ω’)X = Ω’Ω’Ω’Ω’X =

= Ω^{1 + 1 + 1 + 1}’X = Ω⁴’X " (94. oldal)

Akkor most feltenném a kérdést, hogy mindamellett, hogy ez könyörtelenül rideg, egzakt és precíz logikai matematika, mindemellett mi, ha nem az emberi képzelőerő (fantázia) totális diadala? Mi lehet a képzelőerőnek nagyobb jele, mint az, hogy a humbug misztikán túlmenően, nem is fogalmakkal, hanem azoknál jóval absztraktabb számokkal, jelekkel és képletekkel képes gondolkodni, de úgy, hogy közben egyrészt teljesen a valóságon alapszik - mert a számok egyszerre elvont fogalmak és mégis valós mennyiséget jelölnek - és mindennek a végén ugyanabba a valóságba is tér vissza? Már régóta értem, hogy hol is bújkál a probléma: Wittgenstein szemszöge nem kényelmes és nem könnyű, nem adja magát könnyen, nem lehet csak úgy megmászni azt a csúcsot, metafórával élve, hogy legalább látszék, hogy nekem van fantáziám. Nem, ahhoz felérni, amit ő írt, az igencsak megerőltető és hosszadalmas folyamat.

Apropó probléma, mivel logikai mű ugyebár, folyamatosan problémák, hipotézisek felvetéséről és megoldásáról van szó. Nagyon szeretem, hogy pontosan amiatt, hogy logikus és racionális a hozzáállása nagyon is pragmatikus meglátásai vannak, még akkor is, ha az előzőekhez hasonlóan egzaktak. A kedvenc részem az volt, amikor elmagyarázza, hogy egy adott f helyzetnek létezik egyetlen optimális a megoldása és minden, ami nem a az még csak nem is félmegoldás, hanem nem-megoldás. Tehát: egy problémának létezik egyetlen optimális megoldása és...kész. Egyetlen megoldása létezik és minden egyéb nem-megoldás. Vagyis az ember egy problémát vagy megold vagy nem old meg, ennyire egyszerű. Nincs ilyen, hogy félig megoldottam és a tovább aztán később. Minél többen kellene egy kicsit meghányják-vessék ezt a gondolatot, talán valamikor, a messzi jövőben, a dolgok kissé jobbra fordulnának mindannyiunk számára.

Amint említettem, a könyv nyelvezete puritán, sőt azt is mondhatnám, hogy minimalista. Ez viszont pontosan a lényegretöréséből és tisztaságából adódik. Semmiféle sallang, mellébeszélés be nem szivárog a szövegbe, csak és kizárólag a tényeken alapuló lényeg, mondatról mondatra, oldalról oldalra. Nem esztétikus, biztos, hogy nem az. De figyelembe kell venni, hogy már a kezdettől fogva nem is célja, hogy esztétikus legyen, mert amit vizsgálni akar az megelőzi az esztétikát és a nyelvnek, valamint a tapasztalásnak olyan formáit vizsgálja, amelyek alapvetőbbek, tehet genealógiailag korábbiak, mint az esztétika és ha ezen alapok hibásak, az esztétika sem lehet más.

A mű számomra pontosan emiatt volt szép, milyen irónikus, hogy számomra tételezett szépsége potosan ebből a puritanizmusából származott, abból, hogy nem mellébeszél, mert a lényeget meglátni képtelen, hanem éppen az, hogy meglátja a lényeget és ezért minden sallang irreleváns. Ezt nevezem én tisztánlátásnak. Ez a mű láttatta meg igazán, hogy mennyire élvezetes, ízes is valójában teljesen puritán módon logikusan, racionálisan gondolkodni. Ahogy az ember olvassa a lecsupaszított kijelentéseket, Wittgenstein kijelentéseit, mintha az ő fejével gondolkodna, mintha belelátna a fejébe. Ez is milyen irónikus, pont az vezetett el az elméje közelségéhez, hogy kristálytisztán fogalmazta meg azt, ami a fejében volt és nem ezerféle cikornyás, esztétikus, de mindazonáltal semmit sem mondó körmondattal. Erre is kitér a könyvben, hogy vannak értelmes kijelentések, de értelmetlen kijelentések nem, mert a kijelentésben implicit, definíció szerint benne van, hogy értelemmel rendelkezik, tehát amint egy kijelentés értelmetlennek tűnik, az nem kijelentés, hanem semmi, szavak tetszőleges egymás után való dobálása. Rettentően szeretem, hogy nem tűr ellentmondást sem a stílusa, sem a tartalma, egyszerűen fel sem merül, hogy az olvasó visszaszóljon neki, mert képtelen. Ahhoz el kellene érnie minimum ezt szintet, amin Wittgenstein gondolkodott és írt, de az messze van tőlünk és a mai világtól.

Nem tudom mindenkinek ajánlani, hogy olvassa ezt a művet. Gyanítom, hogy a legtöbben az első oldalak után letennék. Azok, akikben valamivel több türelem van, egy olyan úgy elméleti, mint pragmatikus szinten gyümölcsöző olvasmányt és igen, élményt fognak kapni, amit még sokáig megemlegetnek. Ezt garantálom.

Kedvcsinálóként, két "átlagos" oldal a könyvből:

(a képre klikkelve kinagyítható és olvasható)

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

Dennett veszélyes ideája

2011-04-22T15:47:00.016+03:00

Daniel C. Dennett
Darwin veszélyes ideája
Typotex kiadó, Bp., 2008

Recenzió
Ivácson András Áron

Jómagam már évek óta, azóta, hogy 5-8 osztályos koromban Rabocskai László tanár úr tartotta a biológia órát, magamba szívtam azt a fajta tudományoktatást, amely nélkülözhetetlen annak érdekében, hogy az iskolás gyerekeket és fiatalokat a tudomány és a tudományos, de főképp a természettudományos, módszer, szemléletmód és hozzáállás megfelelően ragadja meg. Szinte azt mondhatnám, hogy játszva, de mindazonáltal szigorúan és odafigyelve, ültette bele azon diákjaiba, akik figyeltek rá valamennyit is, a tudományokra jellemző szigorúságot, a bizonyítékok és tények iránti becsületet és az alaptalan spekulációval meg nem alkuvó szemléletmódot. Azt mondhatom, hogy az első olyan oktató volt, aki valóban oktató és nem csak tanár, akivel ilyen fiatal koromban találkoztam. Noha megfelelően fiatal voltam én is, hogy minden egyéb fele elkalandozzon a figyelmem, úgy gondolom, hogy az alapokat, amelyek később a jelenlegi alapvetően tudományos szemléletmódomat jellemzik, az óráin szedtem össze, arról nem is beszélve, hogy azokat a biológiai alapokat, amelyek szükségesek voltak ezen könyv jobb mégértése érdekében, szintén tőle kaptam, még akkor is, ha számos dolgot fel kellett elevenítenem azon idő alatt, amíg olvastam.

Aki ismer, az tudja, hogy hatalmas Nietzsche olvasó vagyok és mindig szellemi atyámnak nevezem, de a következő kijelentés még őket is meglepheti: azt kell mondanom, hogy Dennett ezen műve még Nietzsche-n is túltesz. Természetesen nem légből kapok egy ilyen, talán még számomra is súlyos kifejezést, okom van rá, hogy ezt mondjam, de erre később fogok kitérni. Előbb röviden ismertetem a könyv tartalmát.

Amint a címből kiderül, a könyv Darwin evolúcióelméletével foglalkozik, ámde a cím nagyon ötletes, mert első látásra azt sugallja, hogy valamiféle kreacionista támadás alá helyezve jelenik meg, ám mi sem áll távolabb az igazságtól. Már az első oldalakon elmagyarázza, hogy valójában miről van szó, éspedig arról, hogy Darwin ideája azért veszélyes, mert pontosan azt mutatja meg, hogy a tervszerűség, az intencionalitás és a más magasabb rendű formák az egyszerű rendezettségből jöttek létre a matematikai algoritmusokhoz hasonló folyamatok által és következtében, anélkül, hogy bármiféle magasabb rendű elme vagy lény közbelépését kellene feltételeznünk. Voltaképp pontosan azt mutatja meg Dennett, amit Stephen Hawking M Elmélet-kibővítése, hogy még ha létezik is valamiféle "felsőbbrendű" vagy "természetfeletti" lény, teljes mértékben irreleváns, mert a tervszerűség létrejön az egyszerű rendezettségből, amely létrejön a káoszból a körülmények egyszerű algoritmikus keveredése által.

Továbbá Darwin ideája még azért is veszélyes, mert minden korábbi hagyományt, előítéletet és misztikus elméletet korrodál azáltal, hogy megmutatja, hogy a természet útja, amely algoritmusok által mindent, ami létezik kialakított és létrehozott, sokkal logikusabb és reálisabb, mint bármely filozófia, vallás, misztikum, amelyek voltaképp csak annak köszönhetik létüket, hogy a természet algoritmikus kiteljesedése létrehozta az előfeltételüket: az embert. Kihangsúlyozza, hogy a természet alakulása teljesen másképp is lefolyhatott volna, aminek esetleg az lett volna a következménye, hogy az ember soha meg sem jelenik a Földön. Ezen korrodáló képessége miatt nevezi Dennett az evolúciót "univerzális sav"-nak, egy olyan anyagnak, ami minden létező és elképzelhető anyagot képes átmarni. Természetesen itt ki kell térnem egy fontos dologra. Mégpedi arra, hogy minden kevésbé egészséges ember próbálja azt állítani, hogy az evolúció csupán egy elmélet, de ahogy épp maga Dennett megjegyzi: "Nyersen, de azért igazságosan fogalmazva, bárki, aki ma kétségbe vonja, hogy bolygónkon az élet sokféleségét az evolúció hozta létre, egyszerűen tudatlan - mégpedig megbocsáthatatlanul tudatlan egy olyan világban, ahol az emberek háromnegyede tud írni és olvasni." (48. oldal). A leggyakrabban a különböző vallások, szekták, New Age misztikumok teréről éri támadás az evolúció tényét, dehát 152 év tudományos eredményét - ennyi idő telt el a Fajok Eredetének első megjelenése óta - nem lehet csak úgy kidobni az ablakon, illetve lehet, csak az illetőt nem kell komolyan venni. A köny első három fejezete az evolúcióelmélet megszületésének előzményeivel, körülményeivel és korai reakcióival foglalkozik. Itt veti fel az természetes szelekcióval kapcsolatban először az algoritmussal való hasonlóságot, vagyis azt, hogy a természetes szelekció olyan folyamat, mint egy matematikai algoritmus, melyben a változók a környezeti körülmények és az épp szelektálódás alatt lévő fajok egyedei. Pontosan úgy, ahogy az algoritmusnak sincs szüksége arra, hogy bármiféle értelme legyen, úgy a természetes szelekciónak sincs semmiféle értelme, azon a rideg valóságon kívül, hogy a rátermett túlél, a nem rátermett pedig elpusztul, és bármilyen változók is kerüljenek a természetes szelekcióba, pont úgy, ahogy egy matematikai algoritmusba, a szelektív folyamat végigjátszódik és mindig kétféle eredményt kap, de egyidőben csak egyet: fennmaradás (helyes algoritmus) vagy kipusztulás (helytelen algoritmus). Természetesen a változók szinte véletlenszerűen kerülnek a természetes szelekció algoritmusába - és csak azért írtam szinte véletlent, mert véletlenek nem léteznek, de első látásra annak tűnhetnek fel a nem eléggé figyelmes szemlélőnek, viszont nem rendelkezik olyan jellegű értelemmel a folyamat, amilyenre az égi fogantyúkat kereső misztikusok vágynak. A harmadik fejezet vége a könyv egyik legfontosabb része, amely visszaveri azokat a vádakat, amelyek a tudományokat "túlzottan redukcionistának" bélyegzik és megmutatja, hogy valójában a misztikus nézetek sokkalta redukcionistábbak és szegényebbek, mint a tudomány, hiszen azt mondani, hogy "Isten teremtette" sokkal kevesebbet implikál és magyaráz, mint összesítve a fizika, a geológia, a kémia, a biológia tudományai képesek az élet kialakulásáról mondani, egyúttal tehát megcáfolva azt a nagyon népszerű nézetet is, hogy a "tudomány leegyszerűsíti a világot". Épp az ellenkezője igaz: a korábbinál soha el nem gondolható komplexitással ruházza fel.

A következő három fejezet az evolúció folyamatának legfontosabb elemeit veszi sorra a legkisebbektől a legnagyobbakig, a legfontosabbaktól a legelenyészőbbekig. Bevezeti a Bábeli Könyvtár, mint az összes létező kultúra tárházának metafóráját, mely viszont a Mendeli Könyvtáron alapszik, amely az összes létező genotipust magába foglaló biokönyvtár, amely nélkül nem létezhetne a másik sem. Tetszik avagy sem, tény, hogy a kultúra a biologián alapszik, amennyiben előbb a természetes világ algoritmusa ki kellett alakítson egy olyan lényt, amely képes kultúraalkotásra. Természetesen ez nem volt célja, ne értse senki félre, ugyanis, amint korábban mondtam, az evolúció és a természetes szelekció nem rendelkezik kognitív elmével, így célja sem lehet. Ez pedig nem redukcionizmus, hanem realizmus.

A következő öt fejezet a darwini gondolkodás biológián belüli forradalmi eredményeit és következményeit térképezi fel. Felveti a biológia, mint mérnöki tudomány ideáját, valamint ennek az egyik legfontosabb eszközét, a tervvisszafejtést. Számos vitát emel ki és tárgyal minden téren, ám itt a tudományon belüli vitákat emeli ki és érdemes összehasonlítani azokkal a vitákkal, amikor a tudományon kívüli emberek próbálták támadni az evolúció tényét: az érvelés minősége akkorát zuhan lefele, hogy az ember beleszédül. Amikor a témához értők vitáznak az evolúció bizonyos aspektusairól, akkor még ha tévesek is, legalább érdekes gondolatok és legalább plauzibilis elképzelések, nem valamiféle humbug alaptalan spekulációk. Két külön fejezet foglalkozik Stephen Jay Gould evolucionista biológus által kifejtett evolúció-kritikával, amely a mai napig az evolúció legerősebb kritikája, amely kritikának természetesen nem az evolúció elvetése volt a célja, csupán az, hogy Gould másképp látott pár aspektust, mint a tudományos konszenzus, de amint Dennett megmutatja Gould valójában nyelvészeti fogalmakat és eljárásokat alkalmaz biológiai jelenségekre, amelyek jóval egzaktabbak annál, hogy nyelvészeti eljárásokkal lehetne ködösíteni őket, így pedig kritikája, ha nem is teljesen irreleváns, de mindenképp újragondolandó.

A következő és egyben utolsó része a könyvnek hét fejezetet tömörít és a legérdekesebb része az egész műnek. Ez a harmadik rész "Az elme, az értelem, a matematika és az erkölcs" címet viseli és itt Dennett annyira kiteljesíti az evolúciós szemléletmódot, hogy korábban valami elképzelhetetlen volt számomra. Először is az elme fejlődését képes megvilágítani evolúciós szempontból, először az agy, majd az elme kifejlődését szintén egyre komplexebb és komplexebb algoritmikus folyamatok következményeként, majd az értelem kerül sorra, a köznapi, úgymond direkt értelem és a sokkal elvontabb, magasabb, absztraktabb szinten is operálni képes értelem idealista, nonszensz légvárain mar keresztül az univerzális sav. Gondolom, hogy itt most mindenki, aki olvassa recenzióm, felhördül, hogy "lehetetlen!" - én is így gondoltam, de már nem és természetesen senki ne kérje, hogy pár sorban, vagy pár szóban összefoglaljam, hogy hogyan is, mert a teljes könyv elolvasása szükséges a pontos megértés érdekében, nem tudom a végét megmagyarázni az eleje ismerete nélkül. Akit érdekel, hogy hogyan lehet ekkora gondolatkisérletet véghezvinni az vegye a kezébe a könyvet és olvassa el. A következő téma a nyelv és a nyelvi értelem evolúciós kialakulása, egészen a szintaktikai elemzésektől kezdve a nyelvi közösségen belül betöltött funkciójáig és itt kerül sor az egyik legérdekesebb vita tárgyalására is, amely a kognitív biológia és pszichológia képviselői (Pinker, Schank, Winograd) és a generatív nyelvészet képviselői (Chomsky, Fodor) között folyt, amely vitát maga Dennett moderált még egyetemistaként. E vita következtében kapott jelentős szerepet az amerikai akadémikus gondolkodásban az MI (Mesterséges Intelligencia) és annak fejlődése, amelyre egyre bonyolultabb és bonyolultabb önreplikáló algoritmusokat írtak, amelyek nagyon hűen modellezték a természetben lejátszódó valódi evolúciós folyamatot. Ez után a matematikához tér még egyszer vissza és Gödel elméleteit tárgyalja, az algoritmusok egyre fokozódó komplexitásának problémáit, az MI evolúciós gyökereit, a különböző vitákat, amelyek lefolytak ezen a téren.

Mindazonáltal a könyv két utolsó fejezete a legérdekesebb számomra, mert olyan témát érint, amit sokak szerint a tudomány képtelen vizsgálni. Ez a téma pedig az erkölcs problémaköre. Pontosan azt mutatja meg, egészen Hobbes-tól kezdve, hogy igenis létezik az erkölcs tudománya, csak annyira az emberek fejébe magyarázták, hogy csak a vallások jogosultak az erkölcsről beszélni, hogy erről mindenki megfeledkezett. Felvet egy tervezetet, amelyben pontosan azt határozza meg, hogy egy jövőbéli erkölcstudomány hogyan is kellene kinézzen, mire kellene alapozni és milyen kategóriák, delimitálások szerint kiterjeszteni. Ugyanakkor egy másik nagyon ostoba téveszmét is felold ez az univerzális sav, mégpedig azt, hogy csupán a vallásos ember lehet erkölcsös/jó ember és számos példát felhoz arra is, amikor ateisták viselkednek erkölcsösen/jól és arra is, amikor a vallásos emberek viselkednek elmondhatatlanul (női körülmetélés, iszlám és katolikus világ attitűdje a nőkkel szemben, az antik görögök rabszolgaság pártolása stb.) és felveti, hogy naturalizálható-e az erkölcs, vagyis lehetséges-e egy olyan univerzális erkölcsrendszer kidolgozása, amely összhangban van a természettel és a természeti törvényekkel - vagyis nem babonára, hagyományra és mítoszokra alapul, hanem éppenhogy tudományra - és még egy nagyon fontos kérdést feltesz: kötelezőek vagyunk-e eltűrni az olyan kulturális jelenségeket, ha már olyan fenemód erkölcsösek vagyunk, amelyek egyértelműen kárt tesznek azokban, akik alá vannak vetve nekik? Ennek tárgyalása közben felveti a politikai korrektség ([...]"árnyaltan rasszista hipertolerancia, ami azon nyomban 'elismeri' a kegyetlen és tudatlan doktrínákat, amikor azokat az Európán kívüli államok és vallások vezetői felvetik.") problémáját, amelyet érdemes még egyszer átgondolni, mielőtt esetleg olyanokat hagyunk kegyetlen módszerek alatt sínylődni, akiknek sem ellenállni, sem menekülni nem áll módjukban.

Dennett írói stílusa komplex és sűrű, nem fog finomkodni azért, hogy ne terhelje le az olvasót, noha erre tesz igéretet a könyv elején, szerencsére nem váltja be. Mindezek mellett, ahogy a könyv fülszövege említi, stílusa "kozmikus humor" értve ez alatt azt, hogy kozmikus távlatokba képes nézni, rettentő, szinte az univerzális savéhoz hasonló, maró iróniával, ha arra van szükség. Máskor teljesen alázatos, tisztelettudó, visszafogott, amikor arra van szükség, de nem kell az egyenességét csak az ideák megdöntése okán arcátlanságnak tekinteni - ez elég nagy karakterhibáról árulkodik. A könyv szerkezete könnyen áttekinhető, a három rész, további fejezetekre és alfejezetekre van bontva, amely úgy az olvasást, mint a későbbi visszakeresést és idézést megkönnyíti, tiszta, logikus, racionális a gondolatmenet, ahogy azt az ember jogosan elvárná. Azt mondtam kitérek arra, hogy miért tesz túl még Nietzsche-n is Dennett ezen műve. Az ok nagyon egyszerű: ahogy Dennett is, Nietzsche is a természetes kiválasztódást jelölte meg alapvető folyamatnak, mindketten hevesen ellene vannak a szociál-darwinizmusnak és a darwini gondolat bármilyen más olcsó kifordításának, de van egy hatalmas különbség: Nietzsche számára nem állt rendelkezésre az a tudományos alap, amelyről kiindulva gond nélkül kritizálhatta volna meg a rengeteg spekulatív ideát. Dennettnek viszont már rendelkezésére áll mindez és él is vele.

Dennett veszélyes ideája kétélű: először is azért veszélyes, mert megmutatja, hogy elképzelhetetlen bárminek is a léte a természet közbenejárása nélkül, ahogy ő maga megjegyzi a redukcionizmusról írott fejezetben, a gravitáció épp úgy érvényes egy bírói testületre, mint egy gleccserre, mégis megteszik az emberek, hogy elfeledkeznek erről. Másodszor pedig azért veszélyes, mert nem egy és nem két, hanem száz és ezer példát hoz fel annak alátámasztására, hogy eddig a tudomány mit oldott meg és mit lesz még képes megoldani, előbb-utóbb mindenhonnan kiszorítva a misztikus spekulációkat mindörökre. Ahogy Darwin veszélyes ideája, ez is számos olyan következménnyel jár, amelyek alapvetően fogják megváltoztani a világunkat és azt, ahogy tekintünk rá, akárcsak tette ezt az evolúció ténye 152 évvel ezelőtt.

A könyv nem mindenkinek való, de mindenképp csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik kételkednének még most is az evolúció tényét illetően, mert e hatalmas műből kiderül, hogy miért tény és honnan lehet visszaigazolni, hogy tény. Kétség nem férhet a könyv befejezése után, hogy ez a rideg, csak és kizárólag a végeredményre hajtó folyamat volt az, ami a világunkban az élet hihetetlen sokszínűségét létrehozta, de nem akármilyen áron, sőt, amint kiderül, nagyon is súlyos árat fizet mindenik organizmus és faj azért, hogy fenmmaradhasson. Roppant súlyos árat.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron

(Megjegyz.: Az érdeklődők figyelmébe, a harmadik fejezet utolsó része, amely a redukcionizmusról szól, itt található.)

hit Istenben és hit az istenhitben - nem ugyanaz, kérem szépen

2011-04-21T01:55:00.009+03:00

Daniel C. Dennett

A hivalkodás könnyelműsége

Fordította: Ivácson András Áron

A Guardian-ben megjelent cikk, 2009, júlus 16-án.

A kérdés a következő: hinnünk kell-e a hitben? A „hit a hitben” jelenség, amint a Breaking the spell-ben kimutattam, nagyon általános és nem korlátozódik a vallások területére. A közgazdászok már régen megfigyelték, hogy egy fizetőképes pénznem léte attól függ, hogy az emberek elhiszik, hogy a pénznem fizetőképes, a tudósok rájöttek, hogy a tudományos tanulmányok a globális felmelegedésről politikailag impotensek, ha az emberek nem hisznek az adott tanulmányok objektív voltában, szóval a közgazdászok és tudósok (többek közt) óvatos lépéseket tesznek, hogy fenntartsák az ilyen objektivitás halvány hitét, mert termékeny. Ezt hívjuk a „hit a hitben” jelenségre való rájátszásnak.

Néha egy hit fenntartását annyira fontosnak tartják olyan emberek, akik nem is részesei az adott hitnek, hogy lenyűgöző propaganda-rendszereket hoznak létre és erőteljesen védelmeznek, mert lényeginek tartják a társadalmi rend fenntartása érdekében. Például, nem egyszer trónon tartottak, szemfényvesztésre és átverésre alapozott széles összeesküvések, magatehetetlen uralkodókat, amikor a társadalomra nézve túl bomlasztónak találták az egyértelmű tény beismerését: a király egy idióta.

A vallás egy extrém példája ennek. A velünk, hangos ateistákkal, szemben legkitartóbban felsorakozó erő az „Én ateista vagyok de” csoport, akik nyilvánosan leszólják a mi „ellenségességünket”, a mi „arcátlanságunkat” (amely valójában csak egyenesség), miközben személyesen elismerik, hogy igazunk van. Ők maguk sem hisznek Istenben, de nagyon is hisznek az istenhitben. Nem mindig könnyű megmondani, hogy ki az, aki csupán az istenhitben hisz, mert a cselekedeteiket egy hitben való hit motiválja, miközben valójában nem hisznek Istenben – kivéve azokat a nagyon ritka sotto voce (1) vallomásokat – és ki az, aki valóban hívő: a hívőkkel együtt mormolják az imákat, kinyilvánítják támogatásukat, jelentkeznek egyházi projektekre és így tovább. Sokszor azon gondolkodom, hogy azon emberek közül, akik megvallják hitüket Istenben, valójában legalább tíz százalékuk valóban Istenben hisz-e, vagy csupán az istenhitben. Főképpen azok a csupán az istenhitben hívők győznek meg a legkevésbé, akik a leghangosabban verik a mellüket, a legbuzgóbb aktivisták és félnek, hogy a vallás minden eróziója a küszöbön van és úgy érzik, hogy ez az erózió mindenképp bekövetkezik, ha nem helyezik nyakukat a járomba önszántukból. Ha olyannyira biztosak lennének a vallásos elkötelezettségükben, biztosan nem pazarolnák az idejüket arra, hogy lejárassanak pár ateistát. Például, mivel meg vannak győződve, hogy a holdraszállás tényleg megtörtént, nem töltik az idejüket azzal, hogy lejárassák a holdraszállást megkérdőjelező összeesküvés elméletek gyártóinak százait és ezreit, akik az interneten bújkálnak, pedig azok az emberek valóban valamiféle fenyegetést jelentenek a kormánnyal szembeni állampolgári bizalomra nézve, az internet és a média erőteljes támogatása okán.

Meg vagyok bizonyosodva, hogy akik az istenhitben hisznek, tévednek. Vagyis: tovább már nincs szükségünk az Isten-mítosz fenntartására ahhoz, hogy megtarthassunk egy igazságos és stabil társadalmat, pontosan úgy, ahogy nincs már szükségünk az Arany Standard fenntartására sem, hogy fizetőképes maradjon a pénznemünk. Valamikor egy hasznos mankó volt, de mára túlnőttünk rajta. Egy friss tanulmány szerint Dánia a legépelméjűbb, legegészségesebb, legboldogabb és a legalacsonyabb bűnözési aránnyal rendelkező ország, miközben az Isten-kérdést egyszerűen figyelembe sem veszik. Mindenképp abban kell reménykednünk, hogy akik az istenhitben hisznek, tévednek, mert ez a hit fokozott sebességgel halványodik és a díszlet is omladozik körülötte.

Egy Amerikában az evangélikusok között elvégzett felmérés eredményei szerint a mostani evangélikus szülők gyerekeinek csupán négy százaléka fog Istenhívőként felnőni. A baptisták (ford. megj.: Southern Baptists) annyi újszülöttet keresztelnek meg most, mint 1950-ben, amikor a lakosság a mostani fele volt. Mikor jön el az a pillanat, amikor azok, akik csak az istenhitben hisznek bedobják a törülközőt és ráébresztik a gyerekeiket és szomszédaikat, hogy elhagyjanak egy olyan szokást, amelyre már sem nekük, sem senki másnak semmi objektív szüksége nincs? Mi lenne, ha épp most?

(1) „hang alatt” – arra mondják, amikor valaki nagyon halkan mond, szinte súg valamit, amit olyan igazságnak vél, amely sérthet, felzaklathat másokat.

Daniel Dennett az "Erkölcs Tudománya" elnevezésű tudományos szimpozionon, 2008-ban.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron.

Darwin veszélyes gondolata

2011-03-22T21:58:00.003+02:00

Mielőtt elkezdené olvasni bárki is ezt a részletet, röviden összefoglalnám a könyv harmadik fejezetének a tartalmát, mivel a most következő részlet azon fejezet lezárása és így talán tisztábbá válik, hogy milyen kontextusban írja a következőket Dennet.

Darwin veszélyes gondolata az, hogy a tervszerűség létrejöhet a puszta rendezettségből, egy olyan algoritmikus folyamat segítségével, amely nem használ semmiféle korábban létező elmét. A szkeptikusok megpróbálták megmutatni, hogy valahol ebben a folyamatban egy segítő kéz (vagy pontosabban: egy segítő elme) kellett, hogy megjelenjen – egy égi fogantyú, amely az emelő munka részét végzi. Abbéli próbálkozásukban azonban, hogy az égi fogantyúk szerepét bizonyítsák, gyakran darukat fedeztek fel: olyan korábbi algoritmikus folyamatok termékeit, amelyek az alapvető darwini algoritmus erejét megsokszorozzák, a folyamatot csodák igénybevétele nélkül helyileg gyorsabbá és hatékonyabbá téve. A jó értelemben vett redukcionisták azt tételezik fel, hogy minden tervszerűség megmagyarázható égi fogantyúk nélkül, a mohó redukcionisták pedig azt, hogy minden megmagyarázható daruk nélkül.

Tisztelettel,

Ivácson András Áron

Daniel C. Dennett

Ki fél a redukcionizmustól?

Darwin veszélyes ideája, Typotex kiadó, Bp. 2010 (az angol első kiadás 1991-es)

Részlet: a harmadik fejezet ötödik alfejezete, 87-90. Oldal

„A redukcionizmus ma főbenjáró bűn, mert divatba jött az ‚én holisztikusabb vagyok, mint te’ hangsúlyú melldöngetés.”

- Richard Dawkins, 1989, 164. oldal -

Az a kifejezés, amit ezekben a konfliktusokban a leggyakrabban egymás fejéhez vágnak, rendszerint mint valamilyen visszaélésre utaló a kifejezést, a „redukcionizmus”. Akik égi fogantyúkra vágyakoznak, „redukcionistáknak” nevezik azokat, akik buzgón a darukat választják, és ezek a redukcionizmust gyakran szűklátókörűnek és szívtelennek, ha nem egyenesen gonosznak állítják be. De mint a visszaélésekre utaló legtöbb kifejezésnek, a „redukcionizmusnak” sincs rögzített jelentése. Az alapképlet az, hogy valaki azt állítja: az egyik tudomány a másikra redukálható (visszavezethető) –, hogy a kémia visszavezethető a fizikára, hogy a biológia visszavezethető a kémiára, vagy hogy például a társadalomtudományok visszavezethetők a biológiára. A probléma csak az, hogy minden ilyen állításnak vannak jóindulatú és eszetlen olvasatai. A jóindulatú olvasatok szerint ez azt jelenti, hogy lehetséges (és kivánatos) a kémia és fizika, a biológia és kémia, és igen, még a társadalomtudományok és a biológia egyesítése is. Végülis a társadalmakat emberi lények alkotják, akik mint emlősök a biológia elvei alá esnek, amelyek valamennyi emlősre egyaránt vonatkoznak. Tovább aztán, az emlősök molekulákból állnak, amelyek a kémia törvényeit követik, ezek pedig ismét az alattuk meghúzódó fizika szabályszerűségeire felelnek. Egyetlen tudós sem vitatja ezt a jóindulatú olvasatot; a Legfelsőbb Bíróság összegyűlt bírái éppúgy kötve vannak a gravitációs törvény által, mint a lavina, mivel végső soron ők szintén fizikai tárgyak gyűjteményei. Az esztelen olvasat szerint a redukcionisták el akarják vetni a magasabb szintű tudományok alapelveit, elméleteit, szótárát és törvényeit az alsóbb szintű kifejezések kedvéért. A redukcionista álma egy ilyen rosszmájú olvasat szerint az lehet, hogy megírják „Keats és Shelley összehasonlítása molekuláris nézőpontból”, vagy „Az oxigénatomok szerepe a közellátásban”, vagy „A legfelsőbb bíróság döntéseinek magyarázata az entrópia-fluktuációk segítségével” című műveket. Valószínűleg senki sem redukcionista ebben az esztelen értelemben, és mindenki redukcionista kellene legyen a jó indulatú értelemben, úgyhogy a „redukcionizmus” vádja túl bizonytalan ahhoz, hogy válaszolni lehessen rá. Ha valaki azt mondja neked „de hát ez olyan redukcionisztikus!”, jól teszed, ha ezt válaszolod: „ez meg olyan régimódi kifogás! Mi a csodára gondolsz?”

Boldogan jelenthetem, hogy az utóbbi években az általam legjobban csodált gondolkodók közül többen egy gondosan körülírt módon vett redukcionizmus egyik vagy másik verziójának védelmére keltek. Douglas Hofstadter, a kognitív tudós, Gödel, Escher, Bach című művében komponált egy „Prelúdium...hangya-fúga” című részt (Hofstadter, 1998, 275-336. oldalakig), amely a megfelelő helyen alkalmazott redukcionizmus erényének analitikus himnusza. George C. Williams, korunk egyik legjelesebb evolúciókutatója „Az evolúció-biológiai redukcionizmus védelmében” címmel könyvet publikált (1985). Richard Dawkins zoológus megkülönböztette az általa hierarchikus vagy fokozatos redukcionizmusnak nevezett dolgot a szakadék típuső redukcionizmustól; ő is csupán ezt a szakadék típusú verziót utasítja el (Dawkin, 1986b, 74.oldal). Legújabban Steven Weinberg fizikus az „Egy végső elmélet álmai” (1992) című művében írt egy fejezetet „Kétszeres hurrá a redukcionizmusnak” címmel, amelyben megkülönbözteti a kompromisszumképtelen redukcionizmust (ami rossz dolog) a kompromisszumképes redukcionizmustól (amelyet harsányan támogat). És itt van az én saját verzióm. Meg kell különböztessük a redukcionizmust, ami általában véve jó dolog, a mohó redukcionizmustól, ami nem az. A különbség Darwin elméletének összefüggésében szemlélve egyszerű: a mohó redukcionisták azt gondolják, hogy minden megmagyarázható daruk nélkül, a jó redukcionisták azt gondolják, hogy minden megmagyarázható égi fogantyúk nélkül.

Amit én jó redukcionizmusnak nevezek, azzal kapcsolatban már nem kell további kompromisszumképességet mutassunk. Ez mindössze a kérdéseket nem a szőnyeg alá söprő tudományhoz való kötődést jelent, amely mentes attól a csalástól, hogy már kiinduláskor misztériumokat és csodákat öleljen magához (ugyanezt más perspektívában lásd Dennett 1991a, 33-39. oldal – a ford.). Háromszoros hurrá tehát az efféle redukcionizmusnak – biztos vagyok benne, hogy Weinberg egyetértene ezzel. De a siker iránti mohó vágyukban és abbéli lelkesedésükben, hogy minél többet minél gyorsabban magyarázzanak, a tudósok és filozófusok gyakran alábecsülik s kérdések bonyolultságát, megpróbálva átugrani egész rétegeket, vagy az elmélet szintjeit, miközben szaladnak mindent szilárdan és szépen az alapokhoz rögzíteni. Ez a mohó redukcionizmus bűne, de vegyük észre, hogy ezt csak akkor kell elvetnünk, amikor a túlbuzgóság a jelenségek megmásításához vezet. Magában a visszavezetés, az egyesítés iránti vágy, az hogy mindent egyetlen nagy átfogó elméletben magyarázzunk, nem elvetendőbb és immorálisabb, mint a vele szemben álló késztetés, amely Baldwint a felfedezéséhez vezette. Semmi baj nincs abban, ha egyszerű elméletekre vágyakozunk, vagy ha olyan jelenségek iránt sóvárgunk, amelyeket semmilyen (egyszerű vagy bonyolult) elmélet sem lesz képes soha megmagyarázni, amivel baj van, az a buzgó tévedés mindkét irányban.

Darwin veszélyes gondolata maga a megtestesült redukcionizmus, amely azt igéri, hogy mindent egy hatalmas látomásban egyesíthetünk és magyarázhatunk meg. Az, hogy egy algoritmikus folyamat eszméje, még hatékonyabbá, erőteljesebbé teszi, mert az ezáltal szerzett hordozósemlegesség lehetővé teszi, hogy egyszerűen bármire alkalmazzuk. Nem tartja tiszteletben az anyagi határokat. Ez az elmélet, amint már kezdtük is látni, még önmagára is alkalmazható. A leggyakoribb aggodalom Darwin elképzelésével kapcsolatban az, hogy nemcsak megmagyarázza, hanem a magyarázattal száműzi is az elmét, a célt, az értelmet, amit mindannyian drágának tartunk. Az emberek attól félnek, hogy amikor ez az univerzális sav keresztülrágta magát az általunk tisztelt emlékműveken, ezek meg fognak szűnni létezni, feloldódnak a tudományos rombolás felismerhetetlen és szerethetetlen iszapjában. De ez nem lehet megalapozott félelem, ezeknek a jelenségeknek a megfelelő redukcionista magyarázata állva hagyja a szobrokat, csak demisztifikálja, egyesíti és biztosabb alapokra helyezi őket. Ennek soran valóban megtanulhatunk ezekről az értékeinkről néhány meglepő, vagy akár megrázó dolgot, de hacsak e dolgok tisztelete nem mindvégig konfúzión vagy téves azonosításon alapult, hogyan is csökkenthetné a szemünkben értéküket a jobb megértés? Mindenki tudja, hogyan kell ezt a retorikai kérdést egy másikkal megválaszolni: „Szereted-e annyira az igazságot, hogy meg akarnád-e tudni, ha a kedvesed hűtlen hozzád?” Visszajutottunk oda, ahonnan kiindultunk. Ami pedig engem illet, azt válaszolom, hogy szeretem annyira a világot, hogy biztos vagyok benne, meg akarom tudni róla az igazat.

Egy sokkal értelmesebb és realisztikusabb félelem az, hogy a darwini érvelés mohó túlhajtása a valóságos szintek, a valós komplexitás, a valós jelenségek létezésének tagadásához vezethet bennünket. Saját téves erőfeszítéseink eredményeként valóban oda juthatunk, hogy elpusztítunk vagy eldobunk valami értékeset. Kemény munkát igényel, hogy ezt a kétfajta félelmet különtartsuk, és azzal kezdhetjük ezt, ha beismerjük azt a nyomást, amely rendszerint a kérdések eltorzítása irányában hat. Például az evolúcióelmélettel szembenállók eltúlozzák („ó, ez csak egy elmélet és annyi tudós van, aki nem fogadja el”), nekem viszont meg kell próbálnom nem túlhangsúlyozni az ezzel szemben álló oldalon azt, amit „a tudomány már megmutatott”. Utunk során a valódi folyamatos tudományos nézetkülönbség számos példájával fogunk találkozni, és ténybeli eldöntetlen kérdésekkel is. Semmi okom nincs alábecsülni vagy elrejteni ezeket a gondokat, mert mindegy, hogy mi lesz a végkifejletük, bizonyos korróziót már elvégzett Darwin veszedelmes gondolata, és ezt soha nem lehet visszacsinálni.

Egy ilyen eredménnyel kapcsolatban máris egyetértésre kell tudjunk jutni. Még ha Darwinnak a fajok eredetére vonatkozó viszonylag szerény gondolatát el is utasítaná a tudomány – igen, kifejezetten elvetné és valami sokkal erőteljesebb (és jelenleg elképzelhetetlen) látomással helyettesítené – e gondolat akkor is gyógyíthatatlanul aláásná a Locke-i hagyomány bármely gondolkodni képes védelmezőjének a meggyőződését. Egyszerűen azzal éri ezt el, hogy a képzelet új lehetőségét nyitja fel, és így megsemmisíti azt az illúziót, amellyel bárki rendelkezhetett egy olyasféle érv szilárdságával kapcsolatban, mint amilyen Locke a priori bizonyítása volt az elme nélküli tervezhetőség elképzelhetetlen voltáról. Darwin előtt valóban elképzelhetetlen is volt, abban a pejoratív értelemben, hogy senki sem tudta, hogyan is lehetne egy ilyen hipotézist komolyan venni. A hipotézis bizonyítása megint más kérdés. De a bizonyítékok tényleg gyülekeznek, és ezt komolyan kell vennünk. Úgyhogy bármit is gondolunk most Locke érveléséről, az ma éppúgy idejétmúlt, mint a lúdtoll, amellyel írták. Egy izgalmas múzeumi darab, olyan különlegesség, amely a ma szellemi világában nem használható valódi munkára.

Daniel Clement Dennet (1942 március 28 - )

ÉLET

2011-02-27T23:11:00.026+02:00

"Kollektív fejlődésünket feltett kérdéseink bátorságából és az adott válaszok mélységéből mérhetjük le, abból, hogy az alátámasztható tényeket fogadjuk el és nem azt, ami jól esik vagy kellemes."
- Carl Sagan -

Úgy gondolom, hogy ez a bejegyzés pontosan és tökéletesen megfelelő lesz 2011 első írásaként ezen a blogon, annál is inkább, hogy egy ideje már nem volt új tartalom feltéve. Pontosan emiatt szükség van egy kevés előzetes információval a fimnézési szokásaimmal kapcsolatban.

A filmnézési szokásaim kifejezetten minimálisak, ugyanis a legritkább esetben nézek filmet. Egész egyszerűen nem köt le a legtöbbje, semmilyen szinten, sőt, a legtöbb esetben elpazarolt időnek tekintem. Különösképpen a narratív filmeket, ha úgy jobban tetszik, a félreértések elkerülése végett, a fiktív történettel rendelkező filmeket. Ennek okán, amikor nagy ritkán nekiállok mégis filmet nézni, akkor valami dokumentumfilmet nézek, amely lényegi információt képes szolgáltatni adott témáról, ami érdekel és nem pár egomániás túltengő ömlengéseiről szól.

A most bemutatásra kerülő filmsorozat is, ugyanis tizenhárom egymást követő és összefüggő, egyenként egy órás részről van szó, dokumentumfilm. A sorozat méltán legendás, a szó legszorosabb értelmében, a műfaj kedvelőinek körében, aki végignézte teljes mértékben értheti, hogy miért. Carl Sagan "Cosmos" című sorozatáról van szó és előbb röviden bemutatom Sagan-t és munkásságát, utána pedig kitérek magára a sorozatra.

Carl Edward Sagan (1934. november 9. – 1996. december 20.) amerikai csillagász, planetológus, asztrobiológus és rendkívüli ismeretterjesztő volt. A Cornell egyetem csillagászati és űrtudományi tanszékének professzora, a bolygókutató laboratórium vezetője volt. Kutatásai kezdetben a Vénusz és a Mars légkörére irányultak. Ő tervezte a Viking űrszondák exobiológiai programját. Fontos szerepe volt a NASA űrszondái (Mariner, Voyager, Viking) tudományos programjainak tervezésében, irányításában. A SETI-programok egyik megindítója és vezetője volt. Kiváló oktató és tudomány-népszerűsitő is volt, könyvei, de különösen a Kozmosz című tévésorozata az egész világon nagy sikert aratott. Élete során több mint hatszáz tudományos cikket publikált, emellett húsz csillagászati témájú könyv szerzőjeként, társszerzőjeként is ismert. A középiskoláit még New Yorkban végezte el, egyetemre azonban már Chicagóba járt. A University of Chicago diákjaként 1955-ben szerezte meg a bachelor, 1956-ban a master fokozatot fizikából. 1960-ban aztán ugyanitt doktorált csillagászat és asztrofizika tárgyakból. Diákévei alatt a genetikába is belekóstolt egy labor munkatársaként. Sagan nevéhez számos nagyon fontos csillagászati felfedezés fűződik, amelyek közül a fontosabbakat összegzem itt. Központi alakja volt a Vénuszon uralkodó magas hőmérséklet felfedezésének. Az 1960-as években senki sem tudta milyenek lehetnek a körülmények a Vénuszon. Sagan egy listában összegezte a saját elgondolásait, miszerint a bolygó száraz és rendkívül forró. A bolygó felől fogott rádióhullámok vizsgálatából jutott a forró felszíni hőmérséklet teóriájáig (és állította, hogy ott 400 °C fok feletti hőmérséklet uralkodik). Mint vendégtudós, alkalma volt a NASA Jet Propulsion Laboratory munkájában és a Naprendszer bolygóihoz indított Mariner szondák tervezésében is részt venni. 1962-ben a Mariner–2 aztán méréseivel igazolta is Sagan feltevését. A Vénusszal kapcsolatban további meglátásai is voltak a bolygó légkörének forróságára és roppant nyomására vonatkozólag. A Vénuszon természetes módon lejátszódott globális felmelegedés katasztrofális hatásait párhuzamba állította a Földön, az ember által előidézett hasonló folyamattal, felhívva az emberiség figyelmét az éppencsak elkezdődött folyamat veszélyeire, az üvegházhatású gázok elszabadulásának katasztrofális következményeire. Sagan volt az, aki először tette közzé azt a feltételezést, hogy a Jupiter Europa holdjának kérge alatt óceán, a Szaturnusz Titán holdjának felszínén pedig óceán, vagy tengerek, tavak lehetnek. Ennek alapján az Európa feltételezett vízóceánját alkalmasnak tartotta a naprendszeren belüli élet egyik lehetséges helyszíneként funkcionálni. Az Europa felszín alatti óceánjának létezését a Galileo szonda 1995-2003 között, a Jupiter rendszerében végzett vizsgálatának indirekt bizonyítékai alá is támasztották. A Titán esetében a jelenleg is ott tevékenykedő Cassini 2008 júliusában szerzett egyértelmű bizonyítékot folyékony szénhidrogének alkotta tavak létezésére. A Jupiter atmoszférájának felsőbb rétegeit szintén az élet lehetséges színterének gondolta, hisz a bolygó légköre rengeteg szerves molekulát tartalmaz, amelyből élő szervezetek fejlődhetnek ki a körülmények hatására. Sagan legismertebb kutatásai azonban a lehetséges földönkívüli élet kutatásával kapcsolatosak. Ezek keretében végezte el híres kísérleteit, amelyben bizonyította, hogy aminosavak (szerves molekulák) tudnak keletkezni egyszerű kémiai elemekből sugárzás hatására. Vagyis, az élet kialakulásához voltaképp semmiféle teremtőre, "órásmesterre" nincs szükség, csupán a természeti rendszerek, törvények és jelenségek megfelelő arányban keveredő együttlétére. Természetesen erről nem szokás túl gyakran hallani médiában, köznyelvben, a nyilvánosság bármilyen terén. Carl Sagan a tudományt eszköznek tekintette a békéért, vagy a környezet védelméért való küzdelemben. A hidegháború idején egyike volt az öt tudós által jegyzett TTAPS jelentés íróinak, amely tanulmányban matematikai modellekre támaszkodva bizonyították be, hogy egy esetleges nukleáris háborút nukleáris tél követne, amely alapjaiban boríthatja fel a Föld természeti egyensúlyát. Sagan támogatta a Drake-formula által jósoltakat, abban, hogy nagyszámú földönkívüli civilizáció jöhet létre a kozmoszban, de az ilyen civilizációk létére vontakozó bizonyítékok hiánya – és az Enrico Fermi által leírt Fermi-paradoxon szerint – azt sugallja, hogy a technológiai civilizációk hamar elpusztítják önmagukat. Mindez arra ösztönözte, hogy megtalálja és írásaiban a nagyközönség elé tárja azokat a lehetőségeket, amelyek az emberiség önpusztításához vezethetnek, mindig remélve, hogy az emberiség elkerülheti a katasztrófát és inkább a világűrt meghódító fajjá válik. Ebbéli aggodalmait legszemléletesebben a Kozmosz utolsó részében jelenítette meg.

Carl Sagan emblematikus figurává vált a tudományos ismeretterjesztés területén, elismert harcosként küzdött az áltudományok és a tudomány korlátozását hirdetők ellenében. Humanizmusa, az emberi élet jobbítását és védelmét hirdető tanairól legalább olyan ismert volt, mint a tudomány iránti elkötelezettségéről, amely kora egyik jelentős személyiségévé avatta. Ennek elismeréseként a halála után nem sokkal bemutatott Kapcsolat – az ő azonos című novellájából készült, mert irodalmat is írt, nem csak tudományos jellegű írásokat – filmet az alkotók a film végén megjelenő „Carlnak” felirattal az ő emlékére ajánlották. Munkássága igazi elismeréseként a Marson 1997. július 4-én sikeresen landolt Mars Pathfinder szonda leszállási helyét Carl Sagan Emlékállomás névre keresztelték. Később egy, a fő aszteroidaövben keringő kisbolygót, az 1982-ben felfedezett 2079-es számút is Sagan névre kereszteltek a tudós tiszteletére és emlékére. 2001. november 9-én – Sagan 67. születésnapján – a NASA Ames Kutatóközpontjában letették az alapkövét a Carl Sagan Kozmoszbeli Élet Kutatóközpontnak, amely 2006. október 22-én nyitotta meg kapuit.

Halálát csontvelőrák és egy hosszú, gyötrelmes betegség előzte meg, ám halálát tüdőgyulladás okozta 1996. december 20-án, 62 éves korában. Minden tekintetben fájdalmasan korán, főleg tekintve, hogy hatvankét év alatt mennyi mindent letett arra a bizonyos képzeletbeli asztalra és még mennyi mindent letehetett volna. Valami egészen elképesztő lehetett ez az ember, egész munkássága, hozzáállása, ami a Kozmosz sorozatban tökéletesen kiviláglik, egyszerűen tiszteletre méltó, a szó legszorosabb értelmében.

Most pedig a Kozmoszról pár szó. A sorozat tizenhárom, egyenként egy órás, részre oszlik fel és 1980-ban adták le először. Mindenik rész egy különálló témát jár körül, kezdve a kozmológiától a genetikán és az intelligenciakutatáson át egészen a környezetvédelemig és kvantumfizikáig és -mechanikáig. Minden rész számos dolgot bemutat a fő téma mellett, valamint azt, hogy ezek hogyan kötődnek a fő témához, továbbá azt, hogy ezek az altémák és főtémák hogyan kötődnek magához a kozmoszhoz, az univerzum teljességéhez. Egy olyan perspektíva vonul végig az egész sorozaton, ami hihetetlen. Egy ekkora szemszöget áttekinteni nem akárki képes ez biztos, de amint látható volt korábban, Sagan nem akárki. Ez is biztos. Számomra az egész sorozat egyik legerősebb pontja az volt, amikor leépíti azt a nézetet, hogy az ember szükséges, hogy vallásos legyen ahhoz, hogy jó ember lehessen. A monológja az emberi méltóság tudományos értékről az egyik legmeghatóbb és legfelemelőbb szöveg, amit eddigi 25 évem alatt hallottam, hogy nincs szükség semmiféle transzcendentális hókusz-pókuszra ahhoz, hogy az Életre méltónak érezhessük magunkat - erről van szó, kérem szépen. A Kozmosz Sagan áltudományok és miszticizmus elleni munkásságának egyik legteljesebb fókuszpontja, ennek megfelelően teljesen kivesézi ezt a témát a tizenhárom óra alatt, amennyit tart a sorozat összesen. A végére pedig teljesen tisztává válik: semmi ilyesmire nincs szükség sem ahhoz, hogy "jó" emberek lehessünk, sem ahhoz, hogy a valóságot jobban megértsük, mert mindkettőre van jobb eszközünk és az a tudomány. Érdemes arra külön figyelni, hogy mit mond el egy lehetséges földönkívüli egzisztenciával való kommunikáció és a tudomány kapcsolatáról. Persze ne gondolja senki, hogy valami ilyen-olyan ufóhívő volt, mert nem, egy rész külön evvel a témával foglalkozik és a legtöbb ufómítoszt szintén kiforgatja annak, ami. Ahogy egy mondatba, törömren belefoglalja a lényeget evvel kapcsolatban: "A rendkívüli állítások rendkívüli bizonyítékokat követelnek." - és evvel úgy az ufómítoszokat, mint a klasszikus mítoszokat elintézte. Mindemellett pedig teljes mértékben tiszteletben tartotta őket, mint kultúrát, tehát fiktív népköltészetet és -művészetet, csupán a valóságértéküket kérdőjelezte meg és azt a státust, amit a társadalomban alaptalanul birtokolnak a mai napig. A sorozatra mindvégig jellemző ez a kettősség, hogy tiszteletben tartja azokat kulturális jelenségeket, amelyek hordoznak némi pozitív aspektust magukban, de mindvégig fenntartja, hogy nem állják ki a tudomány próbáját és így megalapozatlanul irányítják még mindig az emberi gondolkodást, számos, több esetben negatív és romboló irányba. Erre az archetipikus példája az alexandriai könyvtár és utolsó "vezetőjének", Hüpátiának, a sorsa, amely példa mind a tizenhárom részen végigível és talán az egész emberi civilizáció legtragikusabb, az ő szavaival élve, "egy faj önmagán önkéntesen elvégzett homloklebeny eltávolítása" volt. Oldalakon keresztül írhatnék még méltatva ezt a dokumentumfilm sorozatot és alkotóját is, de talán elég ha azt mondom, hogy Júliusban leszek huszonöt éves, de rövid huszonöt évem alatt nem ért még akkora filmélmény, mint ez. Informatív, mindvégig érdekes, nem száraz, néhol még jópofa is, süt belőle az életszeretet, a természet tisztelete, a gerinces hozzáállás, a kritika és az önkritika, vagyis minden olyan, amitől az én szememben egy ember "jó" lesz. Még egy dologra szeretnék kitérni a sorozattal kapcsolatban. Amint említettem korábban a Kozmoszt először 1980-ban vetítették, majd tíz évvel később kiadták a teljes sorozatot VHS kazettán, mivel akkor még nem volt sem a CD sem a DVD formátum elterjedve, sőt az utóbbi még nem is létezett. Ám ismét mennyire tiszteletre méltó Sagan hozzáállása, hogy nem csupán kinyomták, hogy kaszáljanak még egyet, hanem minden olyan rész végére, amely olyan témát tárgyalt, amiben az utóbbi tíz évben fejlődés és új felfedezés történt, a rész végén egy "Cosmos update" szegmensben ezeket az újításokat bemutatta. Kérem szépen ez az alázatos hozzáállás, itt kezdődik. Adott valami pluszt is és nem akármilyen pluszt.

Itt egy videórészlet a Kozmosz harmadik, "A bolygók harmóniája" című részéből, amely a sorozat egyik legfontosabb részlete az asztrológia és az asztronómia különbségét tárgyalva, amolyan étvágygerjesztőnek erre a hatalmasságra:

Talán soha nem írtam még ennyire hosszú cikket és tudom, hogy ellenkezik a bloggolás alapelveivel, mert a mi rohanó világunkban ugyan ki fog leülni elolvasni egy ekkora blogbejegyzést, de erre két válaszom van. Egyrészt ha valakit érdekel egy téma, akkor elolvassa függetlenül attól, hogy mekkora a cikk terjedelme, másrészt pedig a téma követelte meg, talán a blog történetében először igazán, hogy relatív részletbemenő legyek és bővebben tárgyaljam a témát. Ezt a Sagan által sürgönyzött tudományos szemléletmód is megkövetelte tőlem, mégha nem is tudományos munka az, amit itt végeztem és végzek, úgy ebben a cikkben, mint általában a Holt Utcák Helyén.

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

JARBOE 2.0

2010-12-21T13:17:00.008+02:00

Előre elnézést fogok kérni, ha néhol ömlengősnek tűnnék, nem áll szándékomban. Egyszerűen arról van szó, hogy életem egyik kétségkívüli legnagyobb élményéről fogok most írni.

(interjú közben az ErdélyFM-nél)

Már többször is foglalkoztam a blog történetében Jarboe munkásságával és kezdek odajutni, hogy nem találok olyan dicsérő szavakat, amelyeket ne használtam volna már korábban, de amit ez a nő véghez visz és amilyen a hozzáállása az egészhez, az valami hihetetlen. Októberben pedig megadatott a lehetőség, hogy ne csupán, mint alkotót lássam őt, hanem emberként, abban a természetességében, ahogy hozzááll. A novemberi egész éjszakás műsor alkalmából interjút készítettem vele és, mint az elején is írtam, nyugodtan kijelenthetem, hogy eddigi életem egyik legnagyobb élménye volt beszélgetni e Nővel. Annál is inkább, hogy személyes szinten azóta is tart a beszélgetés, folyamatosan e-mailezünk és az a viszony, ami egy púr szakmai szintről indult, egészen barátira váltott azóta. Nagyon ritkán élek avval a kifejezéssel, főleg emberek esetében, hogy "tisztaság", mivel nagyon szkeptikus vagyok az emberek "tisztaságát" illetően, de ebből az emberi lényből oly erővel árad, hogy nehéz szavakat találni rá. Már maga a lennebb meghallgatható interjú jó példa erre. Számomra az összes interjú közül, amit elkészítettem, ez volt a legnagyobb élmény. Ez és az Alan Dubinnal készített interjú voltak az egyetlenek, amelyek során nem azt éreztem, hogy egy rádiós ember beszélget egy zenésszel, hanem azt, hogy egy ember beszélget egy másikkal. Sokszor lehet hallani, hogy amikor az ember elkezd beszélgetni vagy megismeri egyik példaképét, mekkora csalódás tud lenni, ám nekem ezen két esetben egy-egy nagyon kellemes meglepetés volt.

Érdemes, igazán érdemes, odafigyelni mindarra, amit ez a Nő elmond beszélgetésünk huszonhat perce alatt mindarról, amiről kérdeztem - legyen szó a zenéről, a szövegekről, az élő zenei előadások és a performance, valamint a rituálék viszonyáról, a kollaborációiról - olyan szintű igényesség és tudatosság sugárzik, hogy a mai világban párját ritkítja. Külön ajánlom amikor arról beszél, hogy pusztán az inspirációból csupán amatőrök dolgoznak, mivel minden magára valamit is adó alkotó koncepttel dolgozik. Aranyat érő mondatok és még annál is többet érnek, minden "művész" ki kellene függessze szobája falára az ott elmondottakat. Őbenne pontosan az a vonzó számomra, hogy nem egy édi-bédi, butuska kis fruska, mint a széles körben ismert női előadók tömkelege - az egyetlen másik kivétel talán Diamanda Galás - hanem épp attól különleges, hogy Nőies, de zenéje és előadásmódja, szövegei, spoken word lemezei és előadásai minden porcikájában. Nem a tiniknek próbál apellálni, főleg nem az együgyűeknek.

Nem akarom túl hosszúra nyújtani ezt a szöveget, mert még hátravan az interjú is, amit majdnem teljes hosszában tettem fel ide, csupán a végéről vágtam le és szinkron nélkül, eredetiben, angolul hallgatható meg. Ha nem egyéb, hát az autencititás okán.

Variációk Jarboe-ra:

1. Jarboe - Process VII
01 Jarboe - Process VII

Asculta mai multe audio clasica

2. Jarboe/James Izzo - Penance
Jarboe/James Izzo - Penance

Asculta mai multe audio electronica

3. Jarboe - The Conduit #8
Jarboe - The conduit # 8

Asculta mai multe audio ambientala

Itt pedig az interjú, jó odafigyelést kívánok:
Ivácson András Áron - Jarboe interjú

Asculta mai multe audio podcast

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

Kilenc óra MetroGnóm, beszámoló

2010-11-08T12:15:00.014+02:00

Annak idején, amikor elkezdtem úgymond amatőr archiválóként a munkát a Holt Utcák Helyén, 2OO8 tavaszán, még nem volt különösebb tervem arra nézve, hogy miként lehetne ezt kibővíteni más médiumokra, területekre. Aztán nem sokkal később Zsolt elindította, előbb a Kortárs, majd később a MetroGnóm elnevezésű műsorait, melyek így vagy úgy érintették azokat a témákat, jelenségeket, amelyeket magam is ledokumentáltam az évek során. Mivel lévén rádióműsorokról szó, a kortárs jelenségek zenei oldala domborodott ki. Így amikor Zsolt felkért, hogy havonta egyszer vezessük közösen a MetroGnómot, gondolkodás nélkül mondtam igent, két okból is: egyrészt A barátommal közösen fogunk jobbnál jobb, minőségi, hihetetlen zenéket bemutatni az érdeklődő hallgatóknak, másrészt pedig a saját archívumom zenei tematikájú írásainak egyenes folytatásaként tekintettem e műsorokra, hiszen amellett, hogy információval szolgálunk adott zenei megnyilvánulásokról, lévén szó rádióról, azonnal példát is tudtunk lejátszani, anélkül, hogy a hallgatónak keresgélnie kellett volna ezek után mindenféle médiumokon keresztül.

Úgy gondolom, hogy ezeknek a kezdeti munkafolyamatoknak volt egyféle ki- és beteljesedése ez a november ötödikén sugárzott kilenc órás MetroGnóm. Az volt, ami eddig is: oly zene, ami iszonyúan magasról tekint lefele mindarra, amit általában a kereskedelmi rádiók „zene” címszó alatt sugároznak, ha egyáltalán ugyan letekint, mivel nem föltétlen keresi a konfliktust, sokkal inkább önvédelmi beállítottságú, mint offenzív. Azon kívül számos információt közöltünk róluk, megpróbálva a lényeges aspektusaikat kidomborítani. Mindehhez társult Nagy Endre, aki már jó ideje szintén a MetroGnóm rendszeres meghívottja, rengeteg elképesztő zenével, ezekről információval, valamint emberi tartással, támogatással és segítséggel.

A zenei felhozatal összeállítása kifejezetten nehéznek bizonyult, mivel kiderült, hogy kilenc óra sem elég, hogy adásba engedjünk minden olyan zenét, amit szeretünk és még ha nem is föltétlen szeretünk, de fontosnak tartjuk a kisérleti és peremzene történelmének szempontjából. Mindhármunk esetében felmerült, hogy esetleg a másik beválogatott olyasmit, amit a többiek nem szeretnek, viszont a peremzene fejlődése és sokszínűsödése szempontjából kihagyhatatlanul fontos. Nyugodtan és magabiztosan állíthatom, hogy mindhármunk félretette az egóját egy közös, többé-kevésbé kimerítő peremzenei antológia létrehozásának érdekében. Így nem csupán szakmai, de főleg emberi szempontból is kiálltuk a próbát és egy erős csapatként voltunk képesek funkcionálni. Számomra ez volt a legerősebb pontja az egész kilenc órának – elmondhatom, hogy emberi szempontból álltuk a sarat, ahogy kell.

A maraton, ahogy becézni szoktuk, élőzenei meghívottja Bereznyei Róbert (Tigrics) volt, aki minden várakozásunkat felülmúlta azon egy óra leforgása alatt, amit végigzenélt. Elképesztő élmény volt látni, ahogy nem sample-k sorozatos egymás után való pakolásából hozta létre mindazt, amit hallottunk tőle, vagyis nem csupán néha-néha a play gombra klikkelt, hanem saját készítésű elektronikai berendezések (oszcillátorok, gerjesztők, processzorok stb.) segítségével hozta létre mindazt, amit hallhatunk tőle. Az pedig valami ínycsiklandóan változatos, elektronikus és zaj alapú, de mindvégig zenei előadás volt, szó szerint egy performansz, amit élőben is látni muszáj, hogy a teljes értékét befogadja a hallgató. Pontosan annyit, sőt talán többet is, mozgott, járt a két keze, mintha egy hagyományos hangszeren játszott volna, annyi különbséggel, hogy többszörösen annyi hang úszott elő kezei alól, mint egy tradicionális hangszer esetében.

Az egész éjszaka remek hangulatban telt, még hajnalosan is, amikor már kezdtek érződni mindenkin a fáradtság első jelei. Amikor pedig az utolsó hang is lecsendült, új energiával teltünk mindannyian el. Igen, megcsináltuk fiúk, minden szervezési és egyéb nehézség ellenére is megcsináltuk. Hosszú utat tettünk meg azóta, hogy július végén elküldtem az első interjúfelkérést Michael Gira-nak és pozitív visszajelzésén felbuzdulva szétküldözgettük a többieknek is. Sokszor éjt nappallá téve dolgoztunk ezen a műsoron, hol zenéket válogatva, hol interjúkat fordítva magyarra, hol pedig maguk az interjúk elkészítése esett éjszakára, az időeltolódások okán, de frankón mondom megérte! Ha valaki azt mondja nekem egy fél évvel ezelőtt, hogy példaképeimmel fogok beszélgetni, bizonyosan körberöhögöm. De megtörtént és ráadásul még hogy! Ezúton is köszönet mindannyiotoknak, Szabó Zsoltnak, Nagy Endrének és külön köszönet Bereznyei Róbertnek, hogy itt volt és feldobta, szó szerint még jobbá tette ezt a nem mindennapi próbálkozást, úgy zenéjével, mint egész jelenlétével, barátságával, személyiségével. Valamint köszönet az ErdélyFM-nek is, hogy mindezt bevállalta, már kezdetben a MetroGnómmal, valamint, hogy mindezt a kilenc órát lehetővé tette. Teljes mértékben egyedülálló hozzáállásról tettek tanúbizonyságot ezáltal, nem csak magyar nyelvterületen, hanem egész kelet-Európában.

A kezdetek. Behangolás, a stúdió előkészítése. Balról jobbra: Nagy Endre, jómagam, valamint Nagy Hunor, akinek innen is köszönet a stúdió és Tigrics felszerelésének előkészítése és behangolása okán:

Tigrics akcióban:

(ezen utolsó képet azért tettem fel, hogy láthassa mindenki, hogy a laptopon is kábelekkel köti össze valódi szerkezetek digitális mását és nem egyszerűen csak hangmintákat indít és állít meg)

A fáradtság első jelei kinél hogyan nyilvánulnak meg: én épp a The Evan Parker Electro-Acoustic Ensemble-re lazulok, míg ugyanarra Endre bezsong és hiperaktív lesz:

Megcsináltuk fiúk. Balról jobbra: jómagam, középen hátul Nagy Endre, középen elől Szabó Zsolt, jobbra Bereznyei Róbert, alias Tigrics.

itt pedig a MetroGnóm mostmár hivatalossá avanzsált Himnusza:

Old Man Gloom - Gratious Bonus Track Made By Sensible Musicians Doing Questionable Things

(röviden a dalról: behívták a BBC rádióba az Old Man Gloom tagjait, akik az Aaron Turner ex-Isis frontember köré csoportosuló zenészek kollektívája és a végén felkérték, hogy játszanak valamit, amit közszolgálati rádióban is le lehet adni, ez lett a végeredmény)

Old man gloom - Christmas eve parts 1,2 + 6 08 gratuitous bonus track made by sensible musicians doing questionable things (feat sb, am, and jrc)

Asculta mai multe audio acustica

Tisztelettel és köszönettel,

Ivácson András Áron.

évfordulás

2010-10-15T12:18:00.005+03:00

Mivel ma Friedrich Nietzsche születésének 126. évfordulója, úgy gondoltam, hogy érdemes lenne valamivel megemlékezni róla. Zsolttal úgy döntöttünk, hogy leleplezek négy tévhitet vele és munkásságával kapcsolatban, valamint két érdekes és kevésbé ismert tényt. Ez a leleplezés ma reggel az ErdélyFM Bajnokok Reggelije című műsorában is elhangzott. Álljon tehát itt egy lista pár olyan dologról, amit az emberek Nietzsche-ről nem tudnak vagy rosszul tudnak. Megjegyzés: nem merültem mélyebb fejtegetésbe, hogy az is követni tudja, aki kevésbé jártas a Dinamit munkásságát illetően.

1. A nővére, Elisabeth Förster-Nietzsche és annak férje, Peter Gast írta át Nietzsche műveit a nácizmus számára. Nietzsche maga a legteljesebb mértékig ellene volt minden populista mozgalomnak, így a nacionalizmusnak is. Egy anekdota evvel kapcsolatban: nemzetiség szempontjából Nietzsche porosz volt, egészen addig, amíg le nem mondott róla, tehát egész haláláig a korában az egyetlen ismert és híres, hivatalosan és törvényesen, nemzetnélküli, vagy ha úgy jobban tetszik, nemzettelen kultúrember volt. Ezek után a szélsőjobb demagóg szintjére sűllyeszteni szó szerint arcátlanság volt. Montinari és Colli olasz filozófiatörténészeknek köszönhetjük a Nietzsche hagyaték helyreállítását, ami több éves kutatómunkájukba került.

2. Nietzsche nem volt anarchista. Sokan szeretnék így beállítani őt, de ő a végsőkig egy műveltségen, kulturáltságon, tudáson alapuló abszolút elitista kasztrendszer híve volt (csandala, tömeg versus kimagasló emberek). Egyszerűen annyiról van szó, hogy az ő idejében fennálló rendszer ellensége volt, de ez még nem anarchizmus a részéről, mivel csupán egy másik rendszert akart a helyébe kialakítani, szemben az anarchizmus által propagált kontrollálatlan káosszal.

3. Nietzsche nem volt nihilista. Ő maga leplezi le és mutatja ki a nihilizmust a kereszténységben és az azon alapuló nyugati társadalmon, de ő maga egy evvel ellentétes értékrendet akart megvalósítani - nihilizmus versus életigenlés, a Voltaire parabola: "egy vidám szörnyeteg többet ér egy érzelgős embernél" - az érzelgősség, mint a gyengeség jele a nihilista emberben, aki túlingerelt és emiatt hiperérzékeny. Nietzsche felfogásában az érzelgősség, az intuíció, a hit, a kereszény erkölcs mind-mind a dekadens nihilizmus szimptómái, szemben a nagy szenvedéllyel, a műveltséggel, a gondolkodással és a minden értelmében használt erővel, melyek az embert felülmúló ember jellemzői.

4. Nietzsche nem volt hívő. Tudom meglepheti ez a kijelentés azt, aki ismeri műveit, mert annak egyértelmű, de megmagyarázom. Nietzsche apja protestáns lelkész volt, emiatt pedig elterjedt az a nézet, hogy csupán azért támadta a kereszténységet, mert apja halála után nem tudott kibékülni avval, hogy „Isten elvette tőle”...és hogy támadása abból származik, hogy mindvégig hívő volt és ezt nem tudta feldolgozni. Tipikusan keresztény apologista képzelgés, még akkor is ha nem kell szó szerint érteni azt a mondását, hogy „Isten meghalt”. Pontosan azért nem kell szó szerint érteni, mert totálisan ateista volt, így soha nem is hitt egy élő személyként feltételezett istenben. „Isten meghalt” – ez azt jelenti, hogy csupán az a fogalom, az a kifejezés vesztette értelmét a majd eljövendő logikusan, racionálisan és empirikusan gondolkodó társadalom számára, mellyel a korábbi időkben mindent legitimáltak.

5. Érdekes tény: noha sokan elsősorban filozófusként ismerik Nietzsche-t, emellett írt verseket és ami sokkal meglepőbb, zerzett zenét is. Számos zongoraműve maradt fenn, akárcsak kórusművei, ám a maga korában nem aratott sikert, mivel ebben is, akárcsak bármi másban, évekkel megelőzte a korát. A nietzschei zeneművek mai terminológiával élve atonális művek, mely atonalitás csupán a huszadik század elején és közepén vált elismertté és a zenetörténeti kánon részévé.

6. Érdekes tény: Nietzsche főművének az „Im-ígyen szóla Zarathustra” című könyvét tartják. Azért választotta a perzsa hitújítót komplex költői képekkel felvértezett, súlyos művének főszereplőjéül, mert Zarathustra nevéhez fűződik az első egyistenhit, jóval megelőzve az egyiptomi Aton/Aten napisten kultuszát. Nietzsche filozófiájának egyik fókuszpontja az, amit ő úgynevezett, hogy minden érték újraértékelése, tehát ahogy Zarathustra először bevezette az egyistenhitet és magát a világot megújította evvel, úgy kell, Nietzsche szavaival élve, ismét újítania azáltal, hogy eltörli az egyistenhitet és az emberbe helyezi át ezt a feladatot, ez pedig a nietzschei embert felülmúló ember.

Itt pedig, ha már szó esett Nietzsche zenei munkásságáról, a Manfred Meditation, mely Nietzsche legismertebb zeneművei közé tartozik:

Friedrich Nietzsche - Manfred meditation
Asculta mai multe audio clasica

Tisztelettel,
Ivácson András Áron.

...nihil...

2010-10-10T14:41:00.001+03:00

Friedrich Nietzsche

A kozmologikus értékek bukása

A Hatalom Akarása, Cartaphilus kiadó, Bp., 2002, 17-19. Oldal

Ford: Romhányi Török Gábor

A nihilizmusnak, mint lelkiállapotnak első ízben akkor kell fellépnie, amikor oly „értelmet” keresünk minden történésben, amelyet az nem tartalmaz: így aztán a kutató végül elveszti bátorságát. A nihilizmus itt az erő hosszas tékozlásának tudatosulása, a „hiába” gyötrelme, a bizonytalanság, az alkalom hiánya arra, hogy valahogy kipihenjük mindezt, valamiben megnyugodjunk – a szégyenkezés önmagunk előtt, mintha túlságosan sokáig a megcsalatkozás állapotában éltünk volna... Az a bizonyos értelem pedig a következő lehetett: egy magasabb rendű erkölcsi kánon „beteljesítése” minden történésben, az erkölcsi világrend, vagy egy általános boldogság-állapothoz való közeledés, vagy akár egy általános semmi-állapot felé való elindulás – egy cél még mindig értelmet jelent. Mindezen elképzelések közös vonása, hogy valamit magának a folyamatnak a révén el kell érni: - és itt felfogjuk, hogy a levéssel semmit sem célzunk meg, semmi sem érhető el... Tehát a levés állítólagos célja miatt érzett csalódás, mint a nihilizmus oka: akár egészen meghatározott célról van szó, akár pedig általánosítva, minden eddigi célhipotézis elégtelenségének megértéséről, ami az egész „fejlődést” illeti ( - az ember nemhogy a levés középpontja volna, de még csak alakítója sem). A nihilizmus, mint lelkiállapot másodszor akkor áll be, amikor minden történésben és minden történés mögött bizonyos egészt, egyfajta rendszerességet, amolyan valóságos szervezettséget tételezünk: ekképp a csodálatra és tiszteletre szomjazó lélek valósággal dúskál egy uralmi és vezérlési forma össz-képzetében (- ha ez egy logikus ember lelke, akkor a teljes következetesség és reáldialektika már elegendő is ahhoz, hogy mindennel kibéküljön...). Valamiféle egység, a „monizmus” bizonyos formája ez: és e hit miatt az ember egy mély összefüggés-érzésben és egy végtelen messze fölérendelt egésztől való függés-érzésben van, az istenség egy módja... „Az általános jóléte az egyén odaadását követeli”... de nézzenek oda, egyszerűen nem létezik ilyen általánosság! Alapjában véve az ember elveszítette az értékébe vetett hitet, ha általa nem egy végtelenül értékes egész hat: vagyis azért alkotta ezt a bizonyos egészet, hogy saját értékében hinni tudjon. A nihilizmusnak, mint lelkiállapotnak van még egy harmadik és utolsó formája. E két belátást adottnak tekintve, hogy a levéssel semmi sem érhető el és az egész levés alatt semminemű egység nem munkál, amelybe az egyén teljesen alámerülhet, mint egy legmagasabb értékű elembe: hátramarad még kibúvóként a levés egész világának csalódásként való elítélése és egy olyan világ kitalálása, amely az előbbin túl leledzik, „igaz” világként: a keresztény túlvilág például. Mihelyt azonban az ember rájön, hogy ezt a világot is csupán lélektani szükségletek szerint ácsolták össze és hogy ehhez mennyire semmi joga nincs, létrejön a nihilizmus utolsó formája, amely egy metafizikai világba vetett hit tagadását foglalja magába, - amely megtiltja magának az igazi világba vetett hitet. Ezen az állásponton a levés realitását egyetlen realitásként tételezzük, megtiltunk magunknak minden, a túlvilágba és a hamis istenségekhez vezető kerülőutat – ám nem viseljük el ezt a világot, amelyet már nem akarunk tagadni. - Voltaképpen mit történt? Elérkeztünk az értéktelenség érzéséhez, amikor megértettük, hogy a létezés össz-karaktere nem interpretálható sem a „cél” fogalmával, sem az „egység” fogalmával, sem pedig az „igazság” fogalmával. Ezekkel semmi sem célozható meg, semmi sem érhető el, a történés sokféleségében hiányzik az átfogó egység, a létezés karaktere nem „igaz”, hanem hamis..., vagyis semmiféle okunk sincs többé, hogy egy igazi világot beszéljünk be magunknak... Röviden szólva: a „cél”, „egység”. „lét” kategóriáit, amelyekkel a világnak értéket adtunk, mi magunk vonjuk meg tőle – és a világ most értéktelennek tűnik... Tegyük föl, felismertük, hogy e három kategóriával már nem értelmezhető a világ és hogy e belátás szerint a világ kezd számunkra elértéktelenedni: ekkor azonban föl kell tennünk a kérdést, honnan származik e három kategóriába vetett hitünk – kiséreljük meg, nem lehetséges-e tőlük megvonni a hitet. Ha e három kategóriát elértéktelenítettük, a Mindenségre való alkalmazhatatlanságuk még nem ok arra, hogy a Mindenséget is elértéktelenítsük. Eredmény: az ész kategóriáiba vetett hit a nihilizmus oka – a világ értékét oly kategóriákon mértük, amelyek egy pusztán kitalált világra vonatkoznak. Végeredmény: mindazon értékek, amelyekkel a világot eleddig számunkra értékelhetővé próbáltuk tenni és végül pontosan ezekkel értéktelenítettük el, amikor ezek alkalmazhatatlannak bizonyultak – mindezen értékek, lélektanilag szemlélve, csak az emberihatalom-kép fenntartására és megerősítésére szolgáló meghatározott hasznosság-perspektíváinak eredményei: és csak hamisan vetítjük ki őket a dolgok lényegébe. Megint csak az emberi hiperbolikus naivitással van dolgunk, aki önmagát a dolgok értelmének és értékmérőjének tekinti. A nihilizmus beteges átmeneti állapotot jelent (beteges az a széleskörű általánosítás, hogy semmi értelme az egésznek): akár mert az alkotó energiák még nem elég erősek, akár mert a dekadencia még habozik és nem találta még ki segédeszközeit. E hipotézis előfeltétele: - nincs igazság, nem létezik dolgok abszolút állapota, már nincs „magánvaló” (Ding an sich). – ez pedig már önmagában is nihilizmus, éspedig a legszélsőségesebb. A dolgok értékét épp abba helyezi, hogy ennek az értéknek nem felel meg és nem is felelt meg semmiféle realitás, hanem csak az erő szimptómája az értéktételező részéről, az élet céljává egyszerűsítve. Az értékek és változásuk összefüggenek az érték tételezője hatalmának növekedésével. A hitetlenség, a „szellem megengedett szabadságának” mértéke, mint a hatalom növekedésének kifejeződése. „Nihilizmus”, mint a szellem, a dúsgazdag élet legnagyobb hatalmának eszménye: részben romboló, részben irónikus. Mi a hit? Hogyan keletkezik? Minden hit valaminek az igaznak-tartása. A nihilizmus legszélsőségesebb formája talán az lenne: hogy minden hit, minden igaznak-tartás szükségképpen hamis: mert igaz világ egyáltalán nincs. Tehát: egy perspektivikus látszat, amelynek eredete bennünk gyökerezik (amennyiben egy szűkebb, lerövidített, leegyszerűsített világra továbbra is szükségünk van). - hogy az erő mértéke, mennyire tudjuk önmagunknak bevallni a látszatot, a hazugság szükségszerűségét, anélkül, hogy tönkremennénk bele. Ennyiben lehet a nihilizmus, mint egy valóságos világ, egy lét tagadása, egy isteni gondolkodásmód. Ha mi „csalódott emberek” vagyunk, akkor nem az élet tekintetében vagyunk csalódottak: hanem mert a sokféle „kivánatosságra” rányílt a szemünk. Gúnyos, fojtott dühvel nézünk mindent, ami „eszménynek” minősül: csak azért vetjük meg magunkat, mert nem tudjuk minden órában megfékezni azt az abszurd indíttatást, amelynek neve „idealizmus”. Az elkényeztetés erősebb a csalódott ember dühénél...